Bábeli hajnal

Forró nyári éjszaka volt, ami nem annyira megszokott Belgiumban. Az utcák üresek voltak, a macskakő visszaverte a magassarkúk kopogását és a tornacipők csettegését. Az éjszakától megrészegült fiatalok hajnaltájt hazafelé vették az irányt. Kócosak voltak, szemük karikás, szájuk száraz. Ragadtak az izzadságtól, nemcsak saját izzadságuk volt ez, mégis jólesett nekik az érzés.

 A német fiú mintha kicsit zavarban lett volna. A fejéből elpárolgott alkoholtartalom nem tett jót ideiglenes belevaló hozzáállásának, most már visszafogottan bandukolt a sor végén, de pár perces szünetekkel azért még filozófiai kérdéseket boncolgatott. A feminizmus, Freud és pszichoanalízis háromszögről szóló fejtegetés azonban senkit nem érdekelt rajta kívül. Az orosz fiú „r” hangnál beiktatott nyelvpergetési intenzitása jóval meghaladta a józan állapotban produkált értéket, s amikor ezt néhányan csipkelődve szóvá tették, még rátett egy lapáttal.  Mindenki nevetett, jó hangosan belenevettünk az éjszakába, talán még a holdat is felvertük álmából. A lengyelek lankadatlan erőfeszítéssel próbáltak magyarul beszélni, de minden egyes nekifutásnál csak addig jutottak, hogy „lendzsel madzsar ket jo barat”,  mi viszont fordított irányban sokkal sikeresebbek voltunk, s lengyel tudásunkkal  elismerő tapsot vívtunk ki. Még hazafelé is az olaszok voltak a hangulatfelelősök, akiket senki nem értett, de mindenki szeretett hallgatni. Olyan volt a hanglejtésük, mint a tajtékzó tenger, egyszer fent csap a hullám, másszor lent mossa a víz a homokos partot. A nemzetközi mezőny ösztöndíjasai a fáradtságtól megtörten sétáltak a kollégium felé. Legtöbben már nem voltak képesek arra, hogy idegen nyelven kommunikáljanak, ezért valóságos káosz alakult ki. Az olaszok hadonászva folytatták diskurzusukat, s a spanyol, illetve az argentin lány is bekapcsolódott. Látszólag jól megértették egymást. A szlovákok és lengyelek szintén megtalálták a közös pánszláv hangot, s az osztrák-német kooperációnak köszönhetően pedig a nagy német egység is megalakult. Mi ketten, magyarok – osztjákok és vogulok híján – saját csoportot alkottunk, s a nagy indoeurópai nyelvcsalád kiközösítő szándékán viccelődtünk. Na meg, poénból beszólogattunk mindenkinek. Ezt szinte tökélyre fejlesztettük az együtt töltött idő alatt. Kedvünkre garázdálkodhattunk, minket úgysem értett senki. Aztán valami fennforgás következtében megbomlott a csoport. Néhányan úgy gondolták, ismernek egy rövidebb utat, páran betértek még egy italra egy meglehetősen kétes helyre, valaki pedig leült egy padra pihenni. 

Forrás: http://globalenterprises.be/ghent/

Én nem tértem le az útról, menet közben pedig azon kaptam magam, hogy immár egy bolgár fiú battyog mellettem. Mesélt Szófiáról meg arról, hogy pár éve már Németországban él.  Nemcsak mesélt, érdeklődött is. Például arról, hogy mi, magyarok milyen nyelvet beszélünk. Én előadtam neki a szokásos finnugor nyelv, ugor ág, hanti-manysi rokonság maszlagot. Szerencsétlen fiú kikerekedett szemekkel bámult, és úgy csinált, mintha értett volna valamit az egészből, majd félve azért megkérdezte, hogy akkor a szlovákokat sem értem-e. Nem húztam fel magam, csak egy egyszerű nemmel lezártam a témát.

 S miközben lelkesen elmélyedtünk a nyelvészeti fejtegetésekben, letértünk a jól megszokott útvonalról.

- Te tudod merre kell menni? – kérdezte.

- Nem igazán, azt hittem te figyelsz! – válaszoltam kissé szemrehányóan.

- Na, jó, akkor szerintem menjünk erre! – jött a felvetés tőle.

- Menjünk! - érkezett a belegyezés tőlem.

Aztán, miután már kétszer lyukadtunk ki ugyanazon a téren, szerényen konstatáltam, hogy ez nagyon nem jó így, és különben is muszáj lenne már pisilnem, szóval találjunk ki valamit. A történelmi hangulatú flamand belváros keskeny utcáin sehol egy kis zöld övezet, sehol egy fa, bokor vagy bármi más, aminek gyökere öntözésre szorult volna, így egyre komolyabbá vált a problémám, amikor a kihalt utca másik vége felől gyors léptekkel közeledett egy fiú. Rohantam elé, mint az őrült és a segítségét kértem a helyes út megtalálásában. Előzékenyen mutogatott és magyarázott, s bolgár cimborám szemében is felcsillanni látszott a remény, hogy ezen a reggelen egyszer csak haza fogunk érni. Az útbaigazítással szolgáló kb. 25 éves fiú még megdicsérte holland tudásunk, s érdeklődött, mi járatban vagyunk itt. Gyors összefoglalással szolgáltam neki, de kószáló-pajtásom túlságosan belemerült a témába. Már Bulgáriáról beszéltek, és kiderült, hogy megmentőnk épp oda készül a nyáron. Utazási tippek, szálláshelyek, kultúrsokk kipipálva, de én csak eddig bírtam és közbeszóltam, hogy halló, engem még mindig hajt a szükség, és, ha tovább álldogálunk itt, csúfos vége lesz az éjszakának. A kedves fiú ahelyett, hogy utunkra bocsátott volna minket, felhívott a lakásába, hogy intézzem el nála a dolgom, ott lakott a sarkon. Legalább a fiúk addig kivesézhetnek még mindent, amit tudni érdemes a Fekete-tenger strandjairól és a bolgár bűnözési statisztikákról. Ha tovább folytatódik ez a história, akár Woody Allen is forgathatna róla filmet, gondoltam magamban. Ezúttal nem Éjfélkor Párizsban, hanem Hajnal Gentben lenne a címe.

- Rendben, köszönöm – nyögtem ki végül hálásan.

Kedves kis lakás volt, persze ezt már azután állapítottam meg, miután sikeresen felszabtam a WC ajtaját és az egy órája tartó szúrástól megmenekült hálás hólyagom. Dobozokban volt minden, épp költözőben volt a fiú, azt mondta, végleg hazamegy. Egyértelmű volt, hogy nem akar a költözés okának részleteibe bocsátkozni, úgyhogy nem faggattuk. Aztán épp javasolni akartam az indulást, mikor előkapott a hűtőből három sört. Azt mondta ezt mindenképp el kell fogadnunk, ragaszkodik hozzá. Mosolyogva odadobta a dobozos nedűt, s annyira határozott volt, hogy meg sem próbáltam ellenkezni. Mindenkinek jutott egy telepakolt kartondoboz ülőhelyül, s egy izzadó, fogyasztásra váró Jupiler. Szokás szerint ügyetlen voltam, most épp a kezemet vágtam el a sörös dobozzal, s ékes anyanyelvemen feljajdultam:

- Aúúú, a francba, de béna vagyok…

Vendéglátónk pedig hatalmas kacajban tört ki. Tudom, hogy ügyefogyottságomat néha még Mr. Bean is megirigyelhetné, de azért ennyire nem volt vicces a helyzet. Csak nevetett és nevetett. Nem értettem az okát, míg egyszer csak magyarul csúszott ki a száján:

- Ne aggódj, majd pálinkával összecsípetjük!

Most már én is nevettem, szinte folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy még jó, hogy korábban nem szóltam be neki. Eközben bolgár barátom újra tágra nyitotta szemeit, és elmesélte honfitársamnak, hogy mennyi mindent tud már az uráli nyelvekről…

Egy fiú, egy lány és a 49-es villamos

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/11619751/?claim=kv49kk3the9">Follow my blog with Bloglovin</a>

Mély levegőt vesz, mintha a baciktól hemzsegő, nagyvárosi levegő bátorságot is tartalmazna. Egy nagy adag bátorságot. Egyszer azt mesélte a barátnőm, hogy hatalmas kurázsi kell ahhoz, hogy az ember józanul leszólítson valakit. Nem tudom, még nem próbáltam, de ez most eszembe jut, és hirtelen aggódni kezdek a lelkivilágáért. Látszik, ahogy számol magában: 1, 2, 3, nagy levegő, fejet fel, és odalép. Ebből a mozdulatsorból csak az utóbbi három hiányzik. Próbálom sugározni az erőt adó, együtt érző, bátorító energiát, de úgy látszik, útközben valahol elakad. Mondjuk a középkorú, zsíros hajú bácsiban, aki most kajánul rám kacsingat... Az igazi célpont viszont szemét lesütve ül mellettem. Nincsenek sokan a 49-esen, ez holt időszak, 11-kor csak a ráérős egyetemisták és az elfoglalt nyugdíjasok utaznak. Nem nehéz tehát kiszúrni az ideális randialanyt. Ezt a lányt pedig még annál is könnyebb. Nem mintha rá lennék kattanva a 20-as éveiben járó szőkékre, de ez a kisugárzás nem mindennapi. A divatos, szinte egyenruhába bújtatott tip-top cicababák leckét vehetnének tőle. Elegáns és igényes. Na meg egyedi. De nem az a hipster-hippi keverékből összegyúrt massza, aki azt hiszi, nála menőbb nincs is a világon. Csupán szép és természetes. Festéket még soha nem látott szöszke haja, két hullámcsattal eltűzve, lazán ágaskodik frissen mosott fején. Sálját sötétkék szövetkabátján kívül hordja, vállai felett lazán átcsapva. Kezében egy Gogol könyvet szorongat, talán a Holt lelkeket, de ebben nem vagyok biztos. Az a típus, aki szereti a szépirodalmat, ránézésre tudtam. Zöld szemében tükröződik a olvasás okozta öröm.

Molnár Jacqueline, forrás: www.keteger.hu/szines_eger

Éles kanyar a zsinagógánál, és már jön is az Astoria. Kedvenc villamosvezetőm ül az irányítófülkében, aki mindig próbálja feldobni az utat különböző, rímbe szedett bölcseletekkel, például viccelődik az időjárással, gúnyolja a hétfőt, most pedig épp bejelenti a következő megállót. Látszólag fesztelen könnyedséggel kivág egy erőltetett rímet:
- Nini itt van Bóbita,
ahol leszáll ő, az Astoria.
Bóbita leszáll, én viszont maradok. Habár elsüvítünk az egyetem épületei előtt, úgy érzem, maradnom kell, meg kell várnom a bimbózó szerelmi történet végét, és úgy tervezem, happy end nélkül nem megyek haza. Az enyhe, "januári tavasz" fényei szinte keresztbe vágják a villamos koszos ablakait. Elsőrangú a megvilágítás, most jobban szemügyre veszem az egyelőre bátortalan fiút. Magas, olyan kócosra fésült hajú, borostás, jóképű figura. Ha szingli lennék, talán még sajnálnám is, hogy  nem engem szúrt ki magának. Most épp a célalany táskáját bámulja. Gyönyörű barna bőrtáska, melyből kicsit kikandikál a Dunhill doboza. Ez nem olyan rokonszenves, de hát senki sem lehet tökéletes. A csendes hódolót mindenesetre biztos nem zavarja, mert megbabonázva figyeli a lányt. Nagyon összeillenének. Sokat beszélgetnének könyvekről, művész mozikba járnának, és a koncerteket sem vetnék meg. Mindegyikben van egy kis alteres vonulat. Jól kijönnének.
Már a Múzeumot és lassan a Fővám teret is elhagyjuk. Mi lesz már? Az utazóközönség közben kicserélődik. Leszállnak a vásárcsarnokba készülő nyugdíjasok, helyettük felszáll pár corvinusos. Úgy tűnik, csak engem foglalkoztat ennyire ez a történet... A fiú megint számol, azonban egyre rosszabbul megy neki, ezúttal a kettőnél elakad. Inkább kicsit elfordítja fejét, úgy csinál, mintha még sohasem látta volna a Szabadság hídról elénk táruló panorámát. Legszívesebben rászólnék, hogy ne a Dunát lesd, te mamlasz! De aztán hirtelen mozgás támad. A lány leszálláshoz készülődik, s most már a fiú is. Szent Gellért tér, tökéletes helyszín, gondoltam, s aztán küldök egy mosollyal összekötött buzdító pillantást gyámoltalan főszereplőnknek. Nyílnak az ajtók, ők egymás mögött állnak, amikor a fiú hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, és hozzám intézi kérdését:
- Megiszunk egy kávét a Móriczon?
Ezt meg hogy érted? Neked pont most kellene leszólítanod a lányt, te kis hülye. Elmegy, siess utána! Valami ilyesmit akartam kifejezni zavart mosolyommal, de végtére csak ennyi jött ki a számon:
- Bocsi, de órám lesz!
És egy magabiztos ugrással le is pattantam a villamosról. Én lent voltam, ő fent, a lány pedig ki tudja hol. Szépen visszasétáltam a másik irányba a hídon, s csendes beletörődéssel megállapítottam, hogy valószínűleg téves energiát sugároztam. Akkor aztán megfogadtam, kerítőnő soha nem leszek. Még gondolatban sem...

Én vagyok Malala - könyvajánló

Az idei karácsony legnagyobb ajándéka számomra egy könyv volt, mely egy megrázó, megható, ugyanakkor bátorító és tiszteletreméltó történetet ír le. Egy 16 éves pakisztáni lány történetét, aki korát meghazudtoló módon küzd a gyermekek oktatáshoz való jogáért. Ő nem félt felemelni hangját a táliboktól szennyezett Szvát-völgyben, szeretett hazájában, azért, hogy a lányok ugyanúgy részesülhessenek az oktatásban, mint fiú társaik. Egyike volt azoknak, akiben a tálib merénylők túl sok potenciált láttak, s akinek lelkesítő hangját csak egy kalasnyikovval voltak képesek elhalkítani. Helyesebben: még azzal sem! Ő Malala Juszufzai, a tizenhat éves emberjogi aktivista.

Mielőtt még azt hinnénk, hogy a fenti, beharangozó szöveg egy kiadó jól eltalált marketing kampányának része, elárulom, hogy a rövid ismertető saját olvasói tapasztalat. Egy kicsit sem eltúlzott vélemény. Mikor megtudtam, hogy októberben kiadják Malala Juszufzai és Christina Lamb könyvét, eldöntöttem, hogy elolvasom, bár őszintén szólva fenntartásokkal közelítettem meg a témát. Malala rövid történetét már ismertem, de nem tudtam elképzelni, hogyan lehet feldolgozni úgy a témát, hogy az ne egy önmagát ismétlő, elcsépelt bestseller kiadvány legyen, habár azt sejtettem, hogy Christina Lamb, az angol haditudósító nem adná akármihez a nevét. És valóban: a könyv aktuális kedvencemmé lépett elő, s ajánlom mindenkinek, aki minimális szociális érzékenységet vagy társadalmi felelősségvállalást is érez magában, aki érdeklődik a történelem, más népek kultúrája és vallása iránt, vagy annak, aki csupán erőt szeretne meríteni valamiből további életéhez.

Az Én vagyok Malala című könyv a pakisztáni lány elképesztő történetével párhuzamosan dolgozza fel a fiatal állam, Pakisztán viharos történelmét, mutatja be a Korán és az iszlám vallás főbb elemeit és pilléreit, s írja le a pastu kultúra jellegzetességeit. A könyv tehát Malala életének bemutatásával erős érzelmeket kiváltó olvasmány, viszont nemcsak az olvasóban kialakuló emocionális hangulatra épít, hiszen a történelemre, kultúrára vonatkozó gyakori magyarázatok a könyv ismeretterjesztő jellegét hangsúlyozzák. Így jön létre a tartalmi egyensúly az egyéni sors és a nép sorsának bemutatása között. Az egyetlen kritika részemről az alcímet illeti. Olyan szájbarágós és sikerhajhász stílusúra sikerült, hogy a könyv ezáltal veszít az első benyomás értékéből. („A lány, aki harcolt, hogy tanulhasson, és lelőtte egy tálib fegyveres.”)

A tartalmi felépítés adott. Kronológiai sorrendben ismerhetjük meg mind a főszereplő, mind az ország, illetve Szvát völgyének történetét. Megelevenednek előttünk Malala születésének körülményei, a szerető család képe, az intelligens apuka bátor jelleme, Szvát, mint turistaparadicsom, s egyben sok család nélkülözésének színtere, a pastu nép különleges vendégszeretete, egy pakisztáni iskolai közeg, s Malala érett gondolkodásának kialakulása. Később aztán bepillantást nyerhetünk a terroristáktól feldúlt pakisztáni viszonyokba, az állandósult öngyilkos merényletek szörnyűségeibe, s az egymást követő puccsok, katonai hadműveletek és az egymást váltó, korrupt katonai és politikai vezetők uralta szvát „dzsungelbe”. Ebben a pokolban egy valami nyújt vigaszt a gyermekeknek: a megszokott iskolai közeg, ahol elfelejthetik az őket körülvevő, mindennapi borzalmakat. De nem sokáig, hiszen a tálibok purdába kényszerítik a nőket és lányokat, ezzel megfosztva őket az iskolalátogatás jogától. Ilyen környezetben válik Malala és édesapja a fenyegetések célpontjává, mert büszkén vállalják nézeteiket és állnak ki a lányok oktatáshoz való jogáért.

 Malalát azonban a fején átsüvítő lövedék sem hallgattatja el, sőt a merényletből erőt merítve harcol tovább. Beszédet mond az ENSZ-ben, irányítja az általa életre hívott kampányokat és alapítványokat, s ami a legfontosabb: tanul. Mert tanulhat. S ez Malala fegyvere. Ahogy ő mondja: „Egy gyermek, egy tanár, egy könyv és egy toll meg tudja változtatni a világot.”

Könyvkór - senki nincs biztonságban!

Az elmúlt napokban furcsa tünetek léptek fel nálam. Mióta megtudtam, hogy unokaöcsikém bárányhimlőben szenved, minduntalan várom a piros pöttyöket, engem mégis valami más fertőzött meg.  Azt hiszem, így hívják: karácsonyi könyvkór. Hiszen a szeretet ünnepe egyben a könyvek ünnepe is. Flancos csomagolásba bújtatott kemény szórakozás, aminek szinte mindenki örül. Főleg, ha az rejlik a fa alatt, ami a Jézuskának címzett levélben is szerepelt. Nálam is így történt ez, idén karácsonykor is. S megint elkaptam a kórt, vagy a kór kapott el engem? Nem is tudom. A diagnózishoz mindenesetre nem férhet kétség, a már ismert betegség újfent jelentkezett. Minden nyavalyájával együtt.

Beteges ragaszkodás: cipelem magammal a könyvet az egész házban, mintha pillanatragasztóval rögzítették volna kezemhez.  Nem csak azért hurcolom, hogy olvashassam menet közben, hanem azért is, hogy mindig láthassam a borítóját. Valami ilyesmit érezhet a cukrász is, ha jól sikerül a dobostorta teteje. Le sem bírom venni róla a szemem. Na meg, így biztonságban tudhatom. Kiskoromban többször is gondolkodtam azon, ha tűz ütne ki a házban, mit vinnék magammal. A lista élén mindig az aktuális kedvenc könyvem és malacperselyem állt.  Az egyik azért, hogy ne unatkozzak a kórházban, a másik pedig azért, hogy legyen miből újjáépíteni a házunkat. (Elvégre egy malacpersely tartalma pont elég az ilyesmire…) Szóval visszatérve a „könyvféltő magatartásra”, valószínűleg gyermekkori berögződés is rejlik a furcsa szokás hátterében.
Inszomnia okozta öröm: boldogsággal tölt el, ha álmatlanság gyötör, és elégedetten ütöm el az alvásra szánt időt az aktuális műremek olvasásával.
Szelektív hallás: nem hallom meg anyukám felszólítását, hogy kész az ebéd, s ha korog a gyomrom, azt hiszem, a főszereplő gyomra volt.
Külvilágtól való elzárkózás: ha a vonaton ismerőst látok, heves bujkálásba kezdek, majd leszálláskor, pár igazán érdekes fejezet után, erőteljes meglepődést színlelve álszent ömlengésbe kezdek, hogy” jééé, te is itt vagy? Milyen kicsi a világ, észre sem vettelek!” Ha pedig egy öreg néni kerül mellém, félredobom édes, vidéki kislány stílusomat, és magamra öltöm a nagyvárosi, anonim útitárs szerepét, hogy még véletlenül se kelljen megszólalnom.
Függőség kialakulása: amint kiolvastam a könyvet, internetes kutatómunkába kezdek. Útiregények esetén képeket keresek arról, hogy például Bolívia utcái mennyire hasonlítanak az én képzeletbeli Bolíviámhoz. Ha fiktív regényről van szó, általában megfilmesített verzióra vadászok, vagy az író többi művének ajánlói között böngészek. A legnagyobb izgalmakat azonban egy igaz történeten alapuló regény hozza meg, melynek szereplőiről számos cikket, interjút olvashatok, videókat nézegethetek.
Bálványimádatra való hajlam: az új kedvenc kiemelt helyet kap a könyvespolcon, s a napi kapcsolat még jó ideig nem szűnik meg. Az állandó tapogatások, szagolgatások és egyéb kedves inzultusok egy darabig még fennállhatnak.

Mielőtt mindenki komoly elmebajra gyanakodna, megnyugtatásként közlöm: aggodalomra semmi ok. A betegség nem rosszindulatú, mellékhatásoktól mentes, maximum egy kis hát- illetve szemfájást okozhat. Persze egyéntől is függ a szimptómák alakulása. Ha pedig a kezelőorvos, illetve a gyógyszerész más véleményen lenne, azt javaslom, vegyünk neki egy új pszichiátria könyvet!

Monsieur Lazhar - filmajánló

Vannak filmek, amelyeket társaságban érdemes nézni, vannak azonban olyanok is, melyeknek mondanivalója ezt nem engedi meg. A Monsieur Lazhar című kanadai dráma tipikusan ilyen. Egy olyan élményt nyújt, amelyet csak ketten élhetnek át: a film és a film történetébe asszimilálódott néző. Ez az intim kapcsolat az alapja annak az elmélyülésnek, melyet megtapasztalhat mindenki, aki megnézi ezt az alkotást.

                                                                 

A Philippe Falardeau által rendezett dráma az értelmetlen halál témáját dolgozza fel. A cselekmény egésze Kanada franciaajkú részén, egy iskolában játszódik, ahova Lazhar tanár úr (Mohamed Fellag) helyettesítőként érkezik egy traumától megtört osztályba. A tanulók szeretett osztályfőnöke öngyilkosságot követett el, monsieur Lazhar pedig a trauma feldolgozását próbálja megkönnyíteni újdonsült „gyermekei” számára. A sok lurkó, szülő és kolléga azonban nem is sejti, hogy a tanár nemcsak a gyerekek lelki küzdelmét támogatja, hanem saját maga harcát is megvívja eközben, hiszen a jó szándékú, algír származású férfi menekültként érkezett Afrikából, ahol egy családja ellen irányuló merényletben feleségét és gyermekeit is elvesztette.

A tanár-diák viszony magával ragadó bemutatása, a trauma közös feldolgozása alkotja a film kettős vázát, hiszen felváltva ismerhetjük meg, mi zajlik felnőtt és gyermek fejében. A cselekményszál nem sablonszerűen épül fel, és már a mű kezdetén tudhatjuk, hogy itt nem egy amerikai módra felgöngyölt történetről lesz szó. A drámaiságot fokozza az egyéni sorsok bemutatása. Az éretten gondolkodó Alice (Sophie Nélisse), aki az osztályt érintő drámát annak egész tragikumával éli meg, a magát bűnösnek kikiáltó Simon (Émilien Néron), akiből az elfojtott érzelmek agressziót váltanak ki, s a kívülről erőt sugárzó tanár, akinek bánata valójában senkiéhez sem fogható. Ezek a sorsok találkoznak egy osztály közös tragédiájában. Mintha még a film zenéje is az ő közös fájdalmukat megéneklő dallam lenne.

Száraz szemmel nem lehet végignézni, de megéri a szívszorító pillanatokat. Monsieur Lazhartól és tanítványaitól megtanulhatjuk a leckét: habár a halál – történjen az saját akaratból, betegség vagy terrorizmus által – minden esetben érthetetlen és értelmetlen, a trauma feldolgozására  igazi gyógyírt az odafigyelés és egymás segítése jelenthet.

Vidéki sanzon

Sokféle érvelés született már arról, hogy a falusi vagy a városi élet bír-e több pozitívummal. Az ilyen témájú vitákban általában a városlakók fölényes kritikája és a vidékiek heves tiltakozása váltakozik. Legtöbbször két olyan oldal találkozik, amely sohasem tapasztalta meg hosszabb távon a másik életmódját, nagyon kisarkítva tehát: pesti konzervzabálók vs. falusi faszagyerekek. Nem érzem úgy, hogy ebben a vitában magamra kellene vállalnom a döntőbíró szerepét, egy viszont biztos: én, aki már lassan 10 éve rendszeresen nevezhetne az Év Bőröndhúzkodója címre (már ha létezne ilyen), mindegyik világban otthonosan mozgok. Disznóöléskor sült disznóvért reggelizek, Budapesten pedig megteszi a konzervmájas is. Leegyszerűsítve tehát, a kérdés végződhetne egyszerű döntetlennel is. A városi lehetőségek sokasága minden szempontból megelőzi a falusiakat, viszont a falun tapasztalható életérzést egyáltalán nem lehet felfedezni a városi közegben. 15 éves korom óta ingajáratban élek, hétköznapokon városi forgatagban, hétvégén, ünnepek alatt pedig vidéki otthonomban, a védett szülői házban. Az otthon töltött napokat azonban csak akkor tudtam igazán értékelni, miután megtapasztaltam, hogy milyen "majdnem otthon lenni" a kollégiumban, vagy az albérletben. Mindig büszkén mondtam, és mondom ma is, hogy falusi vagyok, rábakecöli. A városi lakhelyeket mindig csak átmeneti szállásnak tekintettem, és visszavágyódtam kicsiny falumba. Abba a faluba, ami sokaknak csak vidék. Feltették már nekem páran "kedvenc" kérdéseim egyikét:

- Budapesten laksz, vagy vidéki vagy?
- Vidékre utazol?
- Mész haza vidékre?
- Onnan vidékről jöttök?
Ezt értsem úgy, hogy van a nagybetűs Budapest és a nagybetűs Vidék, amely egy amőbaszerű, képlékeny képződményként veszi körbe fővárosunkat? Ezt a kérdést egyszer és mindenkorra minden nem budapesti nevében kikérem magamnak! Néha még sajnálni is szoktam ezeket a szegény pesti népeket. Szörnyű lehet nekik, hogy a hely, amit otthonuknak neveznek egy nagyvárosban van. Egy városban, ahol leélik egész életüket és megélik mindazt, ami különböző életszakaszaikhoz köthető. Ezzel szemben egy egyszerű példán megfigyelhető a Vidék változatossága. Én rábakecöli vagyok, Kapuváron születtem, győri gimnazista voltam, Sopronban tanultam autót vezetni, Szombathelyen szoktam vásárolni szüleimmel, Budapesten vagyok egyetemista, Celldömölkre járok uszodába, a vonattal pedig mindig Répcelakig utazom, kivéve, ha leszállok már Csornán, a nővéremnél. Most pesti barátaink fejüket kapkodva biztosan megállapítanák: mennyiféle Vidék! Habár nem tudok elintézni mindent egyszerűen, egy metróvonalon, a környék minden városában otthon vagyok kicsit.
De vajon milyen az én saját, nagybetűs Vidékem?
Kis folyókkal, erdőkkel, szántóföldekkel övezett, nyugodt, néha kihaltnak tűnő, olykor meg élettel teli település. Kutya- és macskabarát övezet, ahol még a főutca is alkalmas a zavartalan napozásra, és ahol a legnagyobb hangzavart a déli harangszó (na meg a Kárpátia dallamokra áruló kenyeres autó) okozza.
Olyan Vidék ez, ahol egy ártatlan délutáni séta során legalább hárman érdeklődnek hogyléted felől, a sétád úti céljáról, vagy éppen arról, hogy nem láttad-e az illető kutyáját. Ha pedig egy jó kis biciklitúrához támad kedved, csak a makacs nyugati szelek állhatják utadat.

Olyan Vidék ez, ahol leállnak a fűnyírók, megpihennek a fakanalak, és a bolti kiszolgálás is megtorpan egy percre, ha soron kívül harangoznak: aggódva sietnek az emberek az utcára, vajon ki távozhatott el a kis közösségből.
Ez egy olyan Vidék, ahol nyugodtan felnézhetsz az égre éjszaka, az összes csillagképet felfedezheted, nem áll utadba fény, por és szmog.
Ez az a Vidék, ahol még a karácsony is szebb, mint máshol. Mindig az az érzésem támad, ha nem lennének a kecöli éjféli misék, még az ünnep is elmaradna. Hiszen nincs annál jobb érzés, mint amikor karácsonyi dalokat énekelve, barátságosan, szemeidből  apró szeretetcsóvát kibocsátva nézel össze azokkal az ismerős arcokkal, akiket születésedtől fogva ismersz, s akikkel évről évre együtt részesülsz karácsony ünnepi mámorából.
Ez egy olyan Vidék, amiért érdemes kitörni a bőrönd kerekét, lekésni a vonatot, heti 5 órát utazással tölteni, és utanként minimum két nyugdíjas néni családjáról szóló eposzt meghallgatni, vagy akár a nyári, 40 fokos kánikulában 3 órát várakozni. Ez egy ilyen Vidék.

"Hatot rúgtunk Angliának, olyan, mint egy álom, a mi hazánk nevét zengik szerte a világon..."

A sport és a történelem két olyan érdeklődési terület, melyekről mindig szívesen olvasok, hallgatok előadást, nézek tv-műsort vagy dokumentumfilmet. Ennek a két érdeklődési körnek a sporttörténelem az érintkező felülete, nem csoda tehát, hogy ez kiváltképp a kedvenceim közé tartozik. Nagy érdeklődéssel szoktam olvasgatni az olimpiai statisztikákat, böngészni az éremtáblázatokat,de hasonló kíváncsisággal lapozgatom a különböző világbajnokságokról szóló beszámolókat, a helyszíneket bemutató kiadványokat stb. A számomra legkedvesebb történetek, tények, legendák azonban minden idők legkiválóbb együtteséről, az angol oroszlánt is megszégyenítő Aranycsapatról szólnak.
Múlt héten ünnepeltük (már aki ünnepelt, én biztosan) a híres 6:3, a korrekt fogalmazás kedvéért 3:6 évfordulóját. 60 évvel ezelőtt, november 25-én, egy ködös délutánon, a Wembley stadionban 105.000 néző előtt győzedelmeskedett a magyar labdarúgó válogatott azokkal az angolokkal szemben, akiket otthonukban 90 éven át senki nem tudott megverni. A Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Hidegkuti, Czibor, Kocsis, Puskás felállású csodacsapat, akiket külfödön a "the Magical Magyars" névvel illetnek,  korábban is bizonyította tudását, hiszen 1952-ben már olimpiai aranyéremmel tértek haza Helsinkiből. Az angliai győzelem azonban olyan elismerést hozott nekik, amely a világ legjobb csapatává emelte őket. A csapat ereje a szakértők szerint abban rejlett, hogy játékuk a totális futball elvén alapult, így a később elterjedő holland modell előfutáraként emlegetik őket. Hatalmas újítás volt a hátravont középcsatár posztja, melyet Hidegkuti a lehető legprofibb módon gyakorolt.  A másik nagy erősség az angolokkal szemben a labdával való könnyed bánásmód lehetett, amely elkápráztatta az "agyaglábú" angol labdarúgókat (egy korabeli angol újságíró fogalmazott így) és velük együtt a Wembley közönségét is, akik korábban hasonló technikával focizó csapatot még nem láttak. A technikai újítások kétségkívül fontos szerepet játszottak a győzelemben, de az emberi tényező, vagyis az a bizonyos focistaszív, úgy gondolom, hasonló jelentőséggel bírt. Ha visszanézzük a felvételeket, könnyen megállapíthatjuk, hogy ezek a fiúk örömmel, lelkesedéssel, odaadással játszottak. A legenda szerint, amikor egy alkalommal lerobbant a csapat busza, a fiúk kijelöltek két kaput az út mentén, fogtak egy labdát és a busz mellett nekiálltak játszani. Ez a hozzáállás pedig többek között a Wembley gyepén is megmutatkozott. Aztán a későbbi budapesti visszavágón is, amikor, ahogy Buzánszky Jenő fogalmaz: "az angolok egy hétre jöttek, és hét egyre mentek".
Az évforduló eseményére készült a média is. A Kossuth rádión például pontosan abban az időben adták le a mérkőzés közvetítését, mint 60 évvel ezelőtt. Én is készültem az eseményre. Főztem egy teát, vettem mogyorót, és legszívesebben bekapcsoltam volna nem létező Sokol rádiómat, hogy azon hallgassam az évszázad mérkőzését. De jobb híján "befogtam" laptopomon a Kossuth frekvenciáját, és figyelmesen hallgattam az Aranycsapat tizenkettedik játékosának, Szepesi Gyuri bácsinak a közvetítését. Fantasztikus volt. Az általa képviselt irányzat utánozhatatlan, és az is marad örökre. Ez a fajta stílus az én nemzedékem számára már teljesen ismeretlen. A tv világában felnőve, szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy rádiós sportközvetítést is lehet élvezni. Őszintén szólva eddig nem is próbáltam. Az angolverés évfordulóján viszont úgy döntöttem, hogy a lehető legautentikusabb módon szeretném megélni ezt a sikert. Ahogy elkezdődött a közvetítés, megelevenedett előttem a pálya, szinte láttam magam előtt, ahogy "Buzánszky Puskásnak teszi, Puskás a mi térfelünkről indul el vele, laposan gurítja Kocsis lábára, Kocsis laposan tovább Bozsiknak, Bozsik laposan tovább Hidegkutinak, Hidegkuti laposan tovább Budainak, úgy, laposan, na most laposan Czibornak, Czibor elmegy a labdával, nincsen rajta senki, a jobbszélső helyén van e pillanatban, Czibor most az alapvonaltól Puskásnak adja, Puskás cselt csinál, lő, gól! Három egy, gól, gól, gól, gól, gól!"  A lelkes szurkolásomhoz, és meccshallgatás hangulatához hozzájárult az is, hogy ezekben a napokban olvastam Benedek Szabolcs Focialista forradalom című könyvét, amely már az '54-es elvesztett VB-döntő utáni magyar közhangulatot eleveníti fel.
És hogy miért merültem bele ennyire a hatvan évvel ezelőtti eseményekbe? Mert elszomorít a tény, hogy világ- illetve európa-bajnokságon még soha nem drukkolhattam országom csapatának. Természetesen nagyon szeretem az úszást, vízilabdát, kézilabdát, kajak-kenut, és mindig lelkesen szorítok kis hazánk válogatott sportolóiért, akik folyamatos sikereikkel öregbítik a magyar sportélet hírnevét. Ezt az érzést labdarúgásnál viszont még soha nem tapasztalhattam meg. Hiába égek minden világverseny idején focilázban, szurkolói énem mégis csak úgy teljesedhet ki, ha egy másik ország válogatottjának drukkolok. Képzeljük csak el, hogy nézne ránk egy olasz, ha megkérdeznénk tőle: és te kinek drukkolsz a vébén? Valószínűleg pofán röhögne a banális kérdés miatt. Nekünk, magyar szurkolóknak pedig ez sorsunk, hogy mindig más nemzet sikerének örüljünk, ha fociról van szó? Miért ennyire törvényszerű az, hogy olasz mezben, vagy épp holland sállal a nyakamban nézem egy világesemény mérkőzéseit? Ezzel az érzéssel soha nem tudok, és nem is akarok megbarátkozni. Ezért aztán egy újabb elbukott vb-selejtezőtől megkeseredve úgy döntöttem, szurkolok inkább az Aranycsapatnak. Velük kapcsolatban nem érhet csalódás. Így történt, hogy korábbi ismereteimet felelevenítve, s sok újat szerezve átéltem újra az '53-as londoni sikert.

A 6:3-at és az Aranycsapat sikertörténeteit azonban sokan sokféleképpen értelmezik. Vannak, akiket nem érdekel, vagy más irányú érdeklődési köre miatt még csak nem is hallott róla. Sajnos olyanok is akadnak szép számmal, akik tudnak róla, de elismerés helyett azt harsogják, hogy az egész lerágott csont, és csak a magyarok csinálnak belőle túl nagy felhajtást. Az ilyen típusú tudatlan hozzáállást könnyen megcáfolhatja mindenki, aki a találkozó hatvanadik évfordulóján nemcsak a magyar médiában tájékozódott az eseményről. A magyarok lehengerlő játékával és az évszázados sikerrel foglalkozott például a BBC, a The Guardian, az UEFA  is. Hosszas cikkekben, illetve videókban eleveníti fel az Aranycsapat eredményeit és az '53-as győzelmet. Ha olvasunk pár interjút a legyőzöttekkel, az is világossá válik, hogy az ellenfél csapattagjai is mély tisztelettel, elismerő hangnemben beszélnek az Aranycsapatról. Billy Wright (az akkori angol válogatott csapatkapitánya) például, később az Arsenal edzőjeként, csapatának videós foglalkozást is tartott, melynek során különböző taktikai elemeket mutatott be. Játékosai azonban mindig ugyanazt a jelenetet kívánták végignézni. Puskás visszahúzós cselét, mellyel épp saját edzőjük eszén jár túl a magyar gólvágó. Mr. Wright így nyilatkozott erről: "Bármily megalázó volt számomra végignézni újra és újra, amint elhúzok a másik irányba, csodálatom egy pillanatra sem szűnt meg Puskás iránt" (Csillag Péter,Nemzeti Sport Magazin, Hathárom kiadvány).
Én is csatlakozom Billy Wright véleményéhez. Minden elismerésem az Aranycsapaté. Ők képesek voltak arra, hogy a Rákosi személyi kultuszától bűzlő ötvenes éveket kicsit szebbé tegyék a magyarok számára. Igaz, hogy a propaganda eszközeivé váltak, és az ország vezetősége a 6:3-as sikert is a kapitalisták felett aratott győzelemként ünnepelte, de a diktatúrában élő emberek ezt inkább közös nemzeti sikerként élték meg, amely segített elviselni a besúgok, hírszerzők és ÁVH által behálózott mindennapokat. Utolsó soraimat pedig kedvenc játékosomhoz, Grosics Gyulához, a mindenkori fekete párduchoz intézem, akinek emlékeiben a 6:3-as sikert még ma is beárnyékolja az '54-ben elbukott vb-döntő:
- Kérem, ne eméssze magát, Gyula bácsi! Ön csapattársaival együtt elérte azt, amit még egy focicsapat sem ért el Magyarországon. Körbeverték a világot, köztük az első számú futballnemzetet, Angliát és világbajnoki ezüstérmet szereztek hazánknak. Erre mi mindig büszkék leszünk, és hálával gondolunk Önökre! Erről számos könyv, film, vers és ereklye is tanúbizonysággal szolgálhat. Vagy akár Hobo híres dala:
"Sej! Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
 Büszke most a magyar, zengik a világon,
 4:2 a félidőben, a végén 6:3"