A csíkkozmási bárány története

A Szent Anna-tótól kanyargóztunk lefelé, amikor a buszablakon meg-megkoppanó esőcseppek felvertek nem túl mély álmomból.
- Régóta alszom?
- Nem, úgy 10 székelyvicc óta... – válaszol beszélő párnám.
- S jók voltak-e? – érdeklődöm vigyorogva.
- S jók! Három tetszene neked is, majd később elmesélem – érkezik a megnyugtató válasz, majd barátom mutatóujját szája elé helyezve jelzi, hogy őt érdekli a folytatás is.

Helyi idegenvezetőnk érdekesebbnél érdekesebb történetei, viccei, okfejtései, gyermekkori visszaemlékezései az egész úton lenyűgöztek, most viszont csak távolról ideszűrődő monológként érzékelem beszédét, s pokrócomat magam köré csavarva saját gondolataimba burkolózom. Eleinte azzal szórakoztatom magam, hogy Attila hanglejtését, a szó végén elnyelt mássalhangzóit, beszédmódját, a gyönyörű székely nyelvjárást a tájjal párhuzamosan vizsgálom. Pont ugyanolyan változatos, játékos világ mindkettő. Mintha az emelkedő lankák és a felfelé ívelő hangsúlyok, a hegy oldalában sorakozó, tekintélyt parancsoló tűlevelűek és a székely ember körítés nélküli szókimondása, az egymásba kapaszkodó hegyláncok és a különleges szófűzési módok furcsa, de jól felismerhető rokonságot mutatnának.

Aztán rájövök, hogy valószínűleg túl sok pálinkát ittam (ahogy itt mondják: nem a reggeli nyálammal vagyok), hiszen még bölcsész mércével mérve is túl mély nyelvészeti fejtegetésekbe bonyolódok. Bambán bámulok ki fejemből és közben arra gondolok, milyen lenne itt élni… Azt hiszem, imádnám. Amszterdamban piros bicikli, Prágában Hrabal, Biogradban kabóca akartam lenni. Ezek a vágyak azonban eltörpülnek mostani kívánságomhoz képest. Bárcsak székely kisbárány lehetnék! Akarom mondani: juh. A párás levegőtől kunkorodó babahajaim akár a teljes asszimilációhoz is hozzásegíthetnének. Aztán minél jobban beleélem magam a szerepbe, annál több kérdés merül fel bennem. Hol élnék pontosan? A megye meghatározása tiszta sor: Hargita! Azon belül már nehezebb a dolgom. Ha ember lennék, azt kérdezném magamtól, melyik ujjamba harapjak? A jelenlegi helyzetet tekintve viszont azt kell mérlegelnem, melyik fürtömbe kapjak. Válasszam a pazar gyergyói legelőket Gyilkos-tóra néző panorámával? Ebben az esetben azonban számolnom kell a Hagymás-hegységbe felfelé kaptató turisták „jaj-de-édes-sóhajtásaival”. Azt már nem, én öntudatos székely juh vagyok, nem pedig turistalátványosság! – szedem csokorba makacs gondolataimat. A Kelemen-havasok túl zord lenne vékonyka gyapjamnak, s párosujjú patám is az alacsonyabb területekhez szokott. Gyimesben pedig hiába a Nagy-Magyarországra táruló panoráma, ha a hátam mögött Surgyélán és Fuszulán fattyak pályáznak a jó kis magyar húsra, s képzeletben már harminc miccset megsütöttek belőlem. Hosszas mérlegelés után aztán döntés születik: a Csíki-medence lesz az otthonom. Az elhatározás pillanatában kikukkantok az ablakon, s a szimpatikus falutáblától meggyőzve már teljesen biztos vagyok benne: ha tehetném, csíkkozmási bárány lennék. Mi gondom lenne a világban? Hallgatnám a székely vicceket, Nagy-Magyarország formájúra legelném a füvet, a Nyerges-tetőről szemlélném a napot és a holdat, s imádkoznék szüntelen a csíksomlyói Szűz Máriához, hogy belsőségeimmel együtt éljem meg a tavaszt.

- Ha előre figyelőzünk, hamarost megláthassuk a csíksomlyói kegytemplomot. Már csak egy futamodás, s ott vagyunk – zökkent ki Attila a gondolatmenetből.
Közben kuncogok a sors iróniáján, és lelkiekben első juhos imámra készülök.
- Te miért fogsz imádkozni? – fordul felém „székely pásztorlegényem”.
- Én? Azért, hogy soha ne találkozzak hamis medvével, legfeljebb girnyác bocsokkal – jegyzem meg sokat sejtető mosollyal.
Pár kanyar után megérkezünk, s idegenvezetőnk felteszi a kérdést:

- Hát bémegyünk-e?
- Bé-bé! – válaszolom büszke székely juh módjára.

Bizalom

"A kilencedik vágányra szerelvényt tolnak, a vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!" – ismétli a hangosbemondó.  Egy sietős, öltönyös figura azért fejét, törzsét nyújtogatva ellenőrzi: valóban bekocog a Borostyánkő-Tűztorony Intercity járat, vagy a körülbelül harmincszor megismételt közlemény csak elméjében született bumeráng? Eközben a jegyváltó automata előtt pénteki tekintetek sokasága gyűlik össze. Türelmetlen, méricskélő, megfáradt tekintetek. A piros kabátos hölgy nem ért az automatához, de inkább vízhólyagosra nyomkodja ujjbegyét, mintsem segítséget kérjen. A vonaton szemben ülő fiú kérdőn néz rám, vajon ellopom-e táblagépét, amíg kimegy pisilni. Aztán hosszas fontolgatás után inkább úgy dönt, biztos, ami biztos, tovább edzi hólyagját. A negyvenes éveiben járó üzletasszony Kelenföldnél csatlakozik. Habár kérdését teljes magabiztossággal megválaszoltam, azért ő a vagon végére sietve ellenőrzi, biztosan a 412-es kocsiban ülünk-e. Végül visszavonulót fújok magamnak, és nem várom meg, míg a közelben helyet foglaló nyugdíjas pár előkapja az unokák képeit. Fülhallgatómat beélesítve hermetikusan elzárkózom a külvilágtól, a Quimby pedig a nap zárásaként fülembe zengi a tutit: „Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg, megfertőzte valami az embereket, a bizalom nyakán kígyó tekereg, zokog a bohóc, a macska kiköpte az egeret.”

Forrás: http://visitheworld.tumblr.com/post/46867580698/the-abandoned-railway-of-dinorwig-wales-by

No para!

Mi a baj? - kérdezte aggódó tekintettel Gidám. Kisgyermek koromban kezdtem így szólítani édesanyámat, teljes nevén Gida Husit. A megnevezést bőre puhaságának és rózsaillatának köszönheti, melyeket először akkor éreztem igazán, mikor Öreg néne őzikéjének teljesen behódoltam, úgy 3-4 éves koromban. Először a könyvnek, majd a diafilmnek is nagy szerelmese lettem, kedvenc szereplőmet a törött lábú gidát pedig édesanyámban láttam viszont. A kis jószágot pont olyan puhának, illatosnak és selymesbőrűnek képzeltem, mint ő.

A meséből előtűnő, csodálkozó szemekkel pásztázó őzem, aki normál esetben minden apró gondolatcsírámat azonnal felismeri, most tanácstalannak tűnt. Nem meglepő, hiszen én magam sem tudtam, mi bánt. Mert igazából semmi sem bántott, inkább csak aggasztott, bosszantott és dühített egyben.  Tegnap éjjel is szinte csikarta az agyamat. Az óra ketyegése visszhangzott koponyámban, gyomrom görcsösen összezsugorodott, mellkasomon pedig, mintha minimum három ember ült volna. Szemeim égtek, s fájtak, de az őket takaró rolók reggeli virradatról áhítozva önálló életre keltek, folyton felhúzva saját magukat. A gondok pedig ott csücsültek jobb és bal vállamon. Nem nagy problémák voltak ezek, csak olyanok, amelyek belenyomják fejedet a párnába, éjszaka pedig megállás nélkül duruzsolnak füledbe, sztereó hatást eredményezve: egyetem, munka, leadandó fordítások, tanítványok, határidők, szakdolgozat,s a drukk, hogy minden kész legyen. Na meg a drága szabadidő siratása, a félretett Kosztolányi könyv, a csomagolásban várakozó hetilap, az úszásért kiáltó gerincizületek és egy szellőztetésről álmodó angol füzet.
Aztán az éjszakai dobálozáson átesve úgy döntöttem, habár vonz a kétségbeesés drámaisága, inkább leszámolok vele. Fegyverem lesz a vaskos határidőnaplóm, az erősre főzött fekete barátom, s mindent túlszárnyaló motivációm, amelyet először még be kell szereznem a piacon.
Végül máshol találok rá: a germanisztika könyvtárban, ahol a könyvtárasokat név szerint ismerem. Számtalan lyukas órát töltöttünk itt, jó pár szótárat forgattunk ki gerincéből, skandis, hollandos, németes egyaránt, ki-ki saját választott nyelvének rejtelmeit vizsgálva. A könyvtár magasztos világába a tetőüvegen át beáradó fény nemcsak a szorosan egymást ölelő vaskos köteteket világította meg, hanem a fejemben is hasznos munkát végzett. Rájöttem, hogy az eddig gondként megélt sok tennivaló mind-mind építőelem, melyek forma szerint, megfelelően összeillesztve építik fel azt a várat, melyet így hívunk: mindennapok. Néha túl sok építőkocka áll rendelkezésre, ilyenkor előfordul, hogy megrogyik vagy összedől a magasba vágyó építmény. Az ideális arányokat tartva és a kézremegést kizárva azonban állva maradhat az épület. Valószínűleg kár félni a falomlástól és a néha potyogásnak induló vakolattól. Még a végén úgy járnánk, mint Esti Kornél barátja, a szegény Mogyoróssy Pali, aki a kávéházban hirtelen megőrült, aztán tébolydába csukatott.

Bábeli hajnal

Forró nyári éjszaka volt, ami nem annyira megszokott Belgiumban. Az utcák üresek voltak, a macskakő visszaverte a magassarkúk kopogását és a tornacipők csettegését. Az éjszakától megrészegült fiatalok hajnaltájt hazafelé vették az irányt. Kócosak voltak, szemük karikás, szájuk száraz. Ragadtak az izzadságtól, nemcsak saját izzadságuk volt ez, mégis jólesett nekik az érzés.

 A német fiú mintha kicsit zavarban lett volna. A fejéből elpárolgott alkoholtartalom nem tett jót ideiglenes belevaló hozzáállásának, most már visszafogottan bandukolt a sor végén, de pár perces szünetekkel azért még filozófiai kérdéseket boncolgatott. A feminizmus, Freud és pszichoanalízis háromszögről szóló fejtegetés azonban senkit nem érdekelt rajta kívül. Az orosz fiú „r” hangnál beiktatott nyelvpergetési intenzitása jóval meghaladta a józan állapotban produkált értéket, s amikor ezt néhányan csipkelődve szóvá tették, még rátett egy lapáttal.  Mindenki nevetett, jó hangosan belenevettünk az éjszakába, talán még a holdat is felvertük álmából. A lengyelek lankadatlan erőfeszítéssel próbáltak magyarul beszélni, de minden egyes nekifutásnál csak addig jutottak, hogy „lendzsel madzsar ket jo barat”,  mi viszont fordított irányban sokkal sikeresebbek voltunk, s lengyel tudásunkkal  elismerő tapsot vívtunk ki. Még hazafelé is az olaszok voltak a hangulatfelelősök, akiket senki nem értett, de mindenki szeretett hallgatni. Olyan volt a hanglejtésük, mint a tajtékzó tenger, egyszer fent csap a hullám, másszor lent mossa a víz a homokos partot. A nemzetközi mezőny ösztöndíjasai a fáradtságtól megtörten sétáltak a kollégium felé. Legtöbben már nem voltak képesek arra, hogy idegen nyelven kommunikáljanak, ezért valóságos káosz alakult ki. Az olaszok hadonászva folytatták diskurzusukat, s a spanyol, illetve az argentin lány is bekapcsolódott. Látszólag jól megértették egymást. A szlovákok és lengyelek szintén megtalálták a közös pánszláv hangot, s az osztrák-német kooperációnak köszönhetően pedig a nagy német egység is megalakult. Mi ketten, magyarok – osztjákok és vogulok híján – saját csoportot alkottunk, s a nagy indoeurópai nyelvcsalád kiközösítő szándékán viccelődtünk. Na meg, poénból beszólogattunk mindenkinek. Ezt szinte tökélyre fejlesztettük az együtt töltött idő alatt. Kedvünkre garázdálkodhattunk, minket úgysem értett senki. Aztán valami fennforgás következtében megbomlott a csoport. Néhányan úgy gondolták, ismernek egy rövidebb utat, páran betértek még egy italra egy meglehetősen kétes helyre, valaki pedig leült egy padra pihenni. 

Forrás: http://globalenterprises.be/ghent/

Én nem tértem le az útról, menet közben pedig azon kaptam magam, hogy immár egy bolgár fiú battyog mellettem. Mesélt Szófiáról meg arról, hogy pár éve már Németországban él.  Nemcsak mesélt, érdeklődött is. Például arról, hogy mi, magyarok milyen nyelvet beszélünk. Én előadtam neki a szokásos finnugor nyelv, ugor ág, hanti-manysi rokonság maszlagot. Szerencsétlen fiú kikerekedett szemekkel bámult, és úgy csinált, mintha értett volna valamit az egészből, majd félve azért megkérdezte, hogy akkor a szlovákokat sem értem-e. Nem húztam fel magam, csak egy egyszerű nemmel lezártam a témát.

 S miközben lelkesen elmélyedtünk a nyelvészeti fejtegetésekben, letértünk a jól megszokott útvonalról.

- Te tudod merre kell menni? – kérdezte.

- Nem igazán, azt hittem te figyelsz! – válaszoltam kissé szemrehányóan.

- Na, jó, akkor szerintem menjünk erre! – jött a felvetés tőle.

- Menjünk! - érkezett a belegyezés tőlem.

Aztán, miután már kétszer lyukadtunk ki ugyanazon a téren, szerényen konstatáltam, hogy ez nagyon nem jó így, és különben is muszáj lenne már pisilnem, szóval találjunk ki valamit. A történelmi hangulatú flamand belváros keskeny utcáin sehol egy kis zöld övezet, sehol egy fa, bokor vagy bármi más, aminek gyökere öntözésre szorult volna, így egyre komolyabbá vált a problémám, amikor a kihalt utca másik vége felől gyors léptekkel közeledett egy fiú. Rohantam elé, mint az őrült és a segítségét kértem a helyes út megtalálásában. Előzékenyen mutogatott és magyarázott, s bolgár cimborám szemében is felcsillanni látszott a remény, hogy ezen a reggelen egyszer csak haza fogunk érni. Az útbaigazítással szolgáló kb. 25 éves fiú még megdicsérte holland tudásunk, s érdeklődött, mi járatban vagyunk itt. Gyors összefoglalással szolgáltam neki, de kószáló-pajtásom túlságosan belemerült a témába. Már Bulgáriáról beszéltek, és kiderült, hogy megmentőnk épp oda készül a nyáron. Utazási tippek, szálláshelyek, kultúrsokk kipipálva, de én csak eddig bírtam és közbeszóltam, hogy halló, engem még mindig hajt a szükség, és, ha tovább álldogálunk itt, csúfos vége lesz az éjszakának. A kedves fiú ahelyett, hogy utunkra bocsátott volna minket, felhívott a lakásába, hogy intézzem el nála a dolgom, ott lakott a sarkon. Legalább a fiúk addig kivesézhetnek még mindent, amit tudni érdemes a Fekete-tenger strandjairól és a bolgár bűnözési statisztikákról. Ha tovább folytatódik ez a história, akár Woody Allen is forgathatna róla filmet, gondoltam magamban. Ezúttal nem Éjfélkor Párizsban, hanem Hajnal Gentben lenne a címe.

- Rendben, köszönöm – nyögtem ki végül hálásan.

Kedves kis lakás volt, persze ezt már azután állapítottam meg, miután sikeresen felszabtam a WC ajtaját és az egy órája tartó szúrástól megmenekült hálás hólyagom. Dobozokban volt minden, épp költözőben volt a fiú, azt mondta, végleg hazamegy. Egyértelmű volt, hogy nem akar a költözés okának részleteibe bocsátkozni, úgyhogy nem faggattuk. Aztán épp javasolni akartam az indulást, mikor előkapott a hűtőből három sört. Azt mondta ezt mindenképp el kell fogadnunk, ragaszkodik hozzá. Mosolyogva odadobta a dobozos nedűt, s annyira határozott volt, hogy meg sem próbáltam ellenkezni. Mindenkinek jutott egy telepakolt kartondoboz ülőhelyül, s egy izzadó, fogyasztásra váró Jupiler. Szokás szerint ügyetlen voltam, most épp a kezemet vágtam el a sörös dobozzal, s ékes anyanyelvemen feljajdultam:

- Aúúú, a francba, de béna vagyok…

Vendéglátónk pedig hatalmas kacajban tört ki. Tudom, hogy ügyefogyottságomat néha még Mr. Bean is megirigyelhetné, de azért ennyire nem volt vicces a helyzet. Csak nevetett és nevetett. Nem értettem az okát, míg egyszer csak magyarul csúszott ki a száján:

- Ne aggódj, majd pálinkával összecsípetjük!

Most már én is nevettem, szinte folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy még jó, hogy korábban nem szóltam be neki. Eközben bolgár barátom újra tágra nyitotta szemeit, és elmesélte honfitársamnak, hogy mennyi mindent tud már az uráli nyelvekről…

Egy fiú, egy lány és a 49-es villamos

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/11619751/?claim=kv49kk3the9">Follow my blog with Bloglovin</a>

Mély levegőt vesz, mintha a baciktól hemzsegő, nagyvárosi levegő bátorságot is tartalmazna. Egy nagy adag bátorságot. Egyszer azt mesélte a barátnőm, hogy hatalmas kurázsi kell ahhoz, hogy az ember józanul leszólítson valakit. Nem tudom, még nem próbáltam, de ez most eszembe jut, és hirtelen aggódni kezdek a lelkivilágáért. Látszik, ahogy számol magában: 1, 2, 3, nagy levegő, fejet fel, és odalép. Ebből a mozdulatsorból csak az utóbbi három hiányzik. Próbálom sugározni az erőt adó, együtt érző, bátorító energiát, de úgy látszik, útközben valahol elakad. Mondjuk a középkorú, zsíros hajú bácsiban, aki most kajánul rám kacsingat... Az igazi célpont viszont szemét lesütve ül mellettem. Nincsenek sokan a 49-esen, ez holt időszak, 11-kor csak a ráérős egyetemisták és az elfoglalt nyugdíjasok utaznak. Nem nehéz tehát kiszúrni az ideális randialanyt. Ezt a lányt pedig még annál is könnyebb. Nem mintha rá lennék kattanva a 20-as éveiben járó szőkékre, de ez a kisugárzás nem mindennapi. A divatos, szinte egyenruhába bújtatott tip-top cicababák leckét vehetnének tőle. Elegáns és igényes. Na meg egyedi. De nem az a hipster-hippi keverékből összegyúrt massza, aki azt hiszi, nála menőbb nincs is a világon. Csupán szép és természetes. Festéket még soha nem látott szöszke haja, két hullámcsattal eltűzve, lazán ágaskodik frissen mosott fején. Sálját sötétkék szövetkabátján kívül hordja, vállai felett lazán átcsapva. Kezében egy Gogol könyvet szorongat, talán a Holt lelkeket, de ebben nem vagyok biztos. Az a típus, aki szereti a szépirodalmat, ránézésre tudtam. Zöld szemében tükröződik a olvasás okozta öröm.

Molnár Jacqueline, forrás: www.keteger.hu/szines_eger

Éles kanyar a zsinagógánál, és már jön is az Astoria. Kedvenc villamosvezetőm ül az irányítófülkében, aki mindig próbálja feldobni az utat különböző, rímbe szedett bölcseletekkel, például viccelődik az időjárással, gúnyolja a hétfőt, most pedig épp bejelenti a következő megállót. Látszólag fesztelen könnyedséggel kivág egy erőltetett rímet:
- Nini itt van Bóbita,
ahol leszáll ő, az Astoria.
Bóbita leszáll, én viszont maradok. Habár elsüvítünk az egyetem épületei előtt, úgy érzem, maradnom kell, meg kell várnom a bimbózó szerelmi történet végét, és úgy tervezem, happy end nélkül nem megyek haza. Az enyhe, "januári tavasz" fényei szinte keresztbe vágják a villamos koszos ablakait. Elsőrangú a megvilágítás, most jobban szemügyre veszem az egyelőre bátortalan fiút. Magas, olyan kócosra fésült hajú, borostás, jóképű figura. Ha szingli lennék, talán még sajnálnám is, hogy  nem engem szúrt ki magának. Most épp a célalany táskáját bámulja. Gyönyörű barna bőrtáska, melyből kicsit kikandikál a Dunhill doboza. Ez nem olyan rokonszenves, de hát senki sem lehet tökéletes. A csendes hódolót mindenesetre biztos nem zavarja, mert megbabonázva figyeli a lányt. Nagyon összeillenének. Sokat beszélgetnének könyvekről, művész mozikba járnának, és a koncerteket sem vetnék meg. Mindegyikben van egy kis alteres vonulat. Jól kijönnének.
Már a Múzeumot és lassan a Fővám teret is elhagyjuk. Mi lesz már? Az utazóközönség közben kicserélődik. Leszállnak a vásárcsarnokba készülő nyugdíjasok, helyettük felszáll pár corvinusos. Úgy tűnik, csak engem foglalkoztat ennyire ez a történet... A fiú megint számol, azonban egyre rosszabbul megy neki, ezúttal a kettőnél elakad. Inkább kicsit elfordítja fejét, úgy csinál, mintha még sohasem látta volna a Szabadság hídról elénk táruló panorámát. Legszívesebben rászólnék, hogy ne a Dunát lesd, te mamlasz! De aztán hirtelen mozgás támad. A lány leszálláshoz készülődik, s most már a fiú is. Szent Gellért tér, tökéletes helyszín, gondoltam, s aztán küldök egy mosollyal összekötött buzdító pillantást gyámoltalan főszereplőnknek. Nyílnak az ajtók, ők egymás mögött állnak, amikor a fiú hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, és hozzám intézi kérdését:
- Megiszunk egy kávét a Móriczon?
Ezt meg hogy érted? Neked pont most kellene leszólítanod a lányt, te kis hülye. Elmegy, siess utána! Valami ilyesmit akartam kifejezni zavart mosolyommal, de végtére csak ennyi jött ki a számon:
- Bocsi, de órám lesz!
És egy magabiztos ugrással le is pattantam a villamosról. Én lent voltam, ő fent, a lány pedig ki tudja hol. Szépen visszasétáltam a másik irányba a hídon, s csendes beletörődéssel megállapítottam, hogy valószínűleg téves energiát sugároztam. Akkor aztán megfogadtam, kerítőnő soha nem leszek. Még gondolatban sem...

Én vagyok Malala - könyvajánló

Az idei karácsony legnagyobb ajándéka számomra egy könyv volt, mely egy megrázó, megható, ugyanakkor bátorító és tiszteletreméltó történetet ír le. Egy 16 éves pakisztáni lány történetét, aki korát meghazudtoló módon küzd a gyermekek oktatáshoz való jogáért. Ő nem félt felemelni hangját a táliboktól szennyezett Szvát-völgyben, szeretett hazájában, azért, hogy a lányok ugyanúgy részesülhessenek az oktatásban, mint fiú társaik. Egyike volt azoknak, akiben a tálib merénylők túl sok potenciált láttak, s akinek lelkesítő hangját csak egy kalasnyikovval voltak képesek elhalkítani. Helyesebben: még azzal sem! Ő Malala Juszufzai, a tizenhat éves emberjogi aktivista.

Mielőtt még azt hinnénk, hogy a fenti, beharangozó szöveg egy kiadó jól eltalált marketing kampányának része, elárulom, hogy a rövid ismertető saját olvasói tapasztalat. Egy kicsit sem eltúlzott vélemény. Mikor megtudtam, hogy októberben kiadják Malala Juszufzai és Christina Lamb könyvét, eldöntöttem, hogy elolvasom, bár őszintén szólva fenntartásokkal közelítettem meg a témát. Malala rövid történetét már ismertem, de nem tudtam elképzelni, hogyan lehet feldolgozni úgy a témát, hogy az ne egy önmagát ismétlő, elcsépelt bestseller kiadvány legyen, habár azt sejtettem, hogy Christina Lamb, az angol haditudósító nem adná akármihez a nevét. És valóban: a könyv aktuális kedvencemmé lépett elő, s ajánlom mindenkinek, aki minimális szociális érzékenységet vagy társadalmi felelősségvállalást is érez magában, aki érdeklődik a történelem, más népek kultúrája és vallása iránt, vagy annak, aki csupán erőt szeretne meríteni valamiből további életéhez.

Az Én vagyok Malala című könyv a pakisztáni lány elképesztő történetével párhuzamosan dolgozza fel a fiatal állam, Pakisztán viharos történelmét, mutatja be a Korán és az iszlám vallás főbb elemeit és pilléreit, s írja le a pastu kultúra jellegzetességeit. A könyv tehát Malala életének bemutatásával erős érzelmeket kiváltó olvasmány, viszont nemcsak az olvasóban kialakuló emocionális hangulatra épít, hiszen a történelemre, kultúrára vonatkozó gyakori magyarázatok a könyv ismeretterjesztő jellegét hangsúlyozzák. Így jön létre a tartalmi egyensúly az egyéni sors és a nép sorsának bemutatása között. Az egyetlen kritika részemről az alcímet illeti. Olyan szájbarágós és sikerhajhász stílusúra sikerült, hogy a könyv ezáltal veszít az első benyomás értékéből. („A lány, aki harcolt, hogy tanulhasson, és lelőtte egy tálib fegyveres.”)

A tartalmi felépítés adott. Kronológiai sorrendben ismerhetjük meg mind a főszereplő, mind az ország, illetve Szvát völgyének történetét. Megelevenednek előttünk Malala születésének körülményei, a szerető család képe, az intelligens apuka bátor jelleme, Szvát, mint turistaparadicsom, s egyben sok család nélkülözésének színtere, a pastu nép különleges vendégszeretete, egy pakisztáni iskolai közeg, s Malala érett gondolkodásának kialakulása. Később aztán bepillantást nyerhetünk a terroristáktól feldúlt pakisztáni viszonyokba, az állandósult öngyilkos merényletek szörnyűségeibe, s az egymást követő puccsok, katonai hadműveletek és az egymást váltó, korrupt katonai és politikai vezetők uralta szvát „dzsungelbe”. Ebben a pokolban egy valami nyújt vigaszt a gyermekeknek: a megszokott iskolai közeg, ahol elfelejthetik az őket körülvevő, mindennapi borzalmakat. De nem sokáig, hiszen a tálibok purdába kényszerítik a nőket és lányokat, ezzel megfosztva őket az iskolalátogatás jogától. Ilyen környezetben válik Malala és édesapja a fenyegetések célpontjává, mert büszkén vállalják nézeteiket és állnak ki a lányok oktatáshoz való jogáért.

 Malalát azonban a fején átsüvítő lövedék sem hallgattatja el, sőt a merényletből erőt merítve harcol tovább. Beszédet mond az ENSZ-ben, irányítja az általa életre hívott kampányokat és alapítványokat, s ami a legfontosabb: tanul. Mert tanulhat. S ez Malala fegyvere. Ahogy ő mondja: „Egy gyermek, egy tanár, egy könyv és egy toll meg tudja változtatni a világot.”

Könyvkór - senki nincs biztonságban!

Az elmúlt napokban furcsa tünetek léptek fel nálam. Mióta megtudtam, hogy unokaöcsikém bárányhimlőben szenved, minduntalan várom a piros pöttyöket, engem mégis valami más fertőzött meg.  Azt hiszem, így hívják: karácsonyi könyvkór. Hiszen a szeretet ünnepe egyben a könyvek ünnepe is. Flancos csomagolásba bújtatott kemény szórakozás, aminek szinte mindenki örül. Főleg, ha az rejlik a fa alatt, ami a Jézuskának címzett levélben is szerepelt. Nálam is így történt ez, idén karácsonykor is. S megint elkaptam a kórt, vagy a kór kapott el engem? Nem is tudom. A diagnózishoz mindenesetre nem férhet kétség, a már ismert betegség újfent jelentkezett. Minden nyavalyájával együtt.

Beteges ragaszkodás: cipelem magammal a könyvet az egész házban, mintha pillanatragasztóval rögzítették volna kezemhez.  Nem csak azért hurcolom, hogy olvashassam menet közben, hanem azért is, hogy mindig láthassam a borítóját. Valami ilyesmit érezhet a cukrász is, ha jól sikerül a dobostorta teteje. Le sem bírom venni róla a szemem. Na meg, így biztonságban tudhatom. Kiskoromban többször is gondolkodtam azon, ha tűz ütne ki a házban, mit vinnék magammal. A lista élén mindig az aktuális kedvenc könyvem és malacperselyem állt.  Az egyik azért, hogy ne unatkozzak a kórházban, a másik pedig azért, hogy legyen miből újjáépíteni a házunkat. (Elvégre egy malacpersely tartalma pont elég az ilyesmire…) Szóval visszatérve a „könyvféltő magatartásra”, valószínűleg gyermekkori berögződés is rejlik a furcsa szokás hátterében.
Inszomnia okozta öröm: boldogsággal tölt el, ha álmatlanság gyötör, és elégedetten ütöm el az alvásra szánt időt az aktuális műremek olvasásával.
Szelektív hallás: nem hallom meg anyukám felszólítását, hogy kész az ebéd, s ha korog a gyomrom, azt hiszem, a főszereplő gyomra volt.
Külvilágtól való elzárkózás: ha a vonaton ismerőst látok, heves bujkálásba kezdek, majd leszálláskor, pár igazán érdekes fejezet után, erőteljes meglepődést színlelve álszent ömlengésbe kezdek, hogy” jééé, te is itt vagy? Milyen kicsi a világ, észre sem vettelek!” Ha pedig egy öreg néni kerül mellém, félredobom édes, vidéki kislány stílusomat, és magamra öltöm a nagyvárosi, anonim útitárs szerepét, hogy még véletlenül se kelljen megszólalnom.
Függőség kialakulása: amint kiolvastam a könyvet, internetes kutatómunkába kezdek. Útiregények esetén képeket keresek arról, hogy például Bolívia utcái mennyire hasonlítanak az én képzeletbeli Bolíviámhoz. Ha fiktív regényről van szó, általában megfilmesített verzióra vadászok, vagy az író többi művének ajánlói között böngészek. A legnagyobb izgalmakat azonban egy igaz történeten alapuló regény hozza meg, melynek szereplőiről számos cikket, interjút olvashatok, videókat nézegethetek.
Bálványimádatra való hajlam: az új kedvenc kiemelt helyet kap a könyvespolcon, s a napi kapcsolat még jó ideig nem szűnik meg. Az állandó tapogatások, szagolgatások és egyéb kedves inzultusok egy darabig még fennállhatnak.

Mielőtt mindenki komoly elmebajra gyanakodna, megnyugtatásként közlöm: aggodalomra semmi ok. A betegség nem rosszindulatú, mellékhatásoktól mentes, maximum egy kis hát- illetve szemfájást okozhat. Persze egyéntől is függ a szimptómák alakulása. Ha pedig a kezelőorvos, illetve a gyógyszerész más véleményen lenne, azt javaslom, vegyünk neki egy új pszichiátria könyvet!