2014. február 22., szombat

No para!

Mi a baj? - kérdezte aggódó tekintettel Gidám. Kisgyermek koromban kezdtem így szólítani édesanyámat, teljes nevén Gida Husit. A megnevezést bőre puhaságának és rózsaillatának köszönheti, melyeket először akkor éreztem igazán, mikor Öreg néne őzikéjének teljesen behódoltam, úgy 3-4 éves koromban. Először a könyvnek, majd a diafilmnek is nagy szerelmese lettem, kedvenc szereplőmet a törött lábú gidát pedig édesanyámban láttam viszont. A kis jószágot pont olyan puhának, illatosnak és selymesbőrűnek képzeltem, mint ő.
A meséből előtűnő, csodálkozó szemekkel pásztázó őzem, aki normál esetben minden apró gondolatcsírámat azonnal felismeri, most tanácstalannak tűnt. Nem meglepő, hiszen én magam sem tudtam, mi bánt. Mert igazából semmi sem bántott, inkább csak aggasztott, bosszantott és dühített egyben.  Tegnap éjjel is szinte csikarta az agyamat. Az óra ketyegése visszhangzott koponyámban, gyomrom görcsösen összezsugorodott, mellkasomon pedig, mintha minimum három ember ült volna. Szemeim égtek, s fájtak, de az őket takaró rolók reggeli virradatról áhítozva önálló életre keltek, folyton felhúzva saját magukat. A gondok pedig ott csücsültek jobb és bal vállamon. Nem nagy problémák voltak ezek, csak olyanok, amelyek belenyomják fejedet a párnába, éjszaka pedig megállás nélkül duruzsolnak füledbe, sztereó hatást eredményezve: egyetem, munka, leadandó fordítások, tanítványok, határidők, szakdolgozat,s a drukk, hogy minden kész legyen. Na meg a drága szabadidő siratása, a félretett Kosztolányi könyv, a csomagolásban várakozó hetilap, az úszásért kiáltó gerincizületek és egy szellőztetésről álmodó angol füzet.
Aztán az éjszakai dobálozáson átesve úgy döntöttem, habár vonz a kétségbeesés drámaisága, inkább leszámolok vele. Fegyverem lesz a vaskos határidőnaplóm, az erősre főzött fekete barátom, s mindent túlszárnyaló motivációm, amelyet először még be kell szereznem a piacon.
Végül máshol találok rá: a germanisztika könyvtárban, ahol a könyvtárasokat név szerint ismerem. Számtalan lyukas órát töltöttünk itt, jó pár szótárat forgattunk ki gerincéből, skandis, hollandos, németes egyaránt, ki-ki saját választott nyelvének rejtelmeit vizsgálva. A könyvtár magasztos világába a tetőüvegen át beáradó fény nemcsak a szorosan egymást ölelő vaskos köteteket világította meg, hanem a fejemben is hasznos munkát végzett. Rájöttem, hogy az eddig gondként megélt sok tennivaló mind-mind építőelem, melyek forma szerint, megfelelően összeillesztve építik fel azt a várat, melyet így hívunk: mindennapok. Néha túl sok építőkocka áll rendelkezésre, ilyenkor előfordul, hogy megrogyik vagy összedől a magasba vágyó építmény. Az ideális arányokat tartva és a kézremegést kizárva azonban állva maradhat az épület. Valószínűleg kár félni a falomlástól és a néha potyogásnak induló vakolattól. Még a végén úgy járnánk, mint Esti Kornél barátja, a szegény Mogyoróssy Pali, aki a kávéházban hirtelen megőrült, aztán tébolydába csukatott.