Sokféle érvelés született már arról, hogy a falusi vagy a városi élet bír-e több pozitívummal. Az ilyen témájú vitákban általában a városlakók fölényes kritikája és a vidékiek heves tiltakozása váltakozik. Legtöbbször két olyan oldal találkozik, amely sohasem tapasztalta meg hosszabb távon a másik életmódját, nagyon kisarkítva tehát: pesti konzervzabálók vs. falusi faszagyerekek. Nem érzem úgy, hogy ebben a vitában magamra kellene vállalnom a döntőbíró szerepét, egy viszont biztos: én, aki már lassan 10 éve rendszeresen nevezhetne az Év Bőröndhúzkodója címre (már ha létezne ilyen), mindegyik világban otthonosan mozgok. Disznóöléskor sült disznóvért reggelizek, Budapesten pedig megteszi a konzervmájas is. Leegyszerűsítve tehát, a kérdés végződhetne egyszerű döntetlennel is. A városi lehetőségek sokasága minden szempontból megelőzi a falusiakat, viszont a falun tapasztalható életérzést egyáltalán nem lehet felfedezni a városi közegben. 15 éves korom óta ingajáratban élek, hétköznapokon városi forgatagban, hétvégén, ünnepek alatt pedig vidéki otthonomban, a védett szülői házban. Az otthon töltött napokat azonban csak akkor tudtam igazán értékelni, miután megtapasztaltam, hogy milyen "majdnem otthon lenni" a kollégiumban, vagy az albérletben. Mindig büszkén mondtam, és mondom ma is, hogy falusi vagyok, rábakecöli. A városi lakhelyeket mindig csak átmeneti szállásnak tekintettem, és visszavágyódtam kicsiny falumba. Abba a faluba, ami sokaknak csak vidék. Feltették már nekem páran "kedvenc" kérdéseim egyikét:
- Budapesten laksz, vagy vidéki vagy?
- Vidékre utazol?
- Mész haza vidékre?
- Onnan vidékről jöttök?
Ezt értsem úgy, hogy van a nagybetűs Budapest és a nagybetűs Vidék, amely egy amőbaszerű, képlékeny képződményként veszi körbe fővárosunkat? Ezt a kérdést egyszer és mindenkorra minden nem budapesti nevében kikérem magamnak! Néha még sajnálni is szoktam ezeket a szegény pesti népeket. Szörnyű lehet nekik, hogy a hely, amit otthonuknak neveznek egy nagyvárosban van. Egy városban, ahol leélik egész életüket és megélik mindazt, ami különböző életszakaszaikhoz köthető. Ezzel szemben egy egyszerű példán megfigyelhető a Vidék változatossága. Én rábakecöli vagyok, Kapuváron születtem, győri gimnazista voltam, Sopronban tanultam autót vezetni, Szombathelyen szoktam vásárolni szüleimmel, Budapesten vagyok egyetemista, Celldömölkre járok uszodába, a vonattal pedig mindig Répcelakig utazom, kivéve, ha leszállok már Csornán, a nővéremnél. Most pesti barátaink fejüket kapkodva biztosan megállapítanák: mennyiféle Vidék! Habár nem tudok elintézni mindent egyszerűen, egy metróvonalon, a környék minden városában otthon vagyok kicsit.
De vajon milyen az én saját, nagybetűs Vidékem?
Kis folyókkal, erdőkkel, szántóföldekkel övezett, nyugodt, néha kihaltnak tűnő, olykor meg élettel teli település. Kutya- és macskabarát övezet, ahol még a főutca is alkalmas a zavartalan napozásra, és ahol a legnagyobb hangzavart a déli harangszó (na meg a Kárpátia dallamokra áruló kenyeres autó) okozza.
Olyan Vidék ez, ahol egy ártatlan délutáni séta során legalább hárman érdeklődnek hogyléted felől, a sétád úti céljáról, vagy éppen arról, hogy nem láttad-e az illető kutyáját. Ha pedig egy jó kis biciklitúrához támad kedved, csak a makacs nyugati szelek állhatják utadat.
Olyan Vidék ez, ahol leállnak a fűnyírók, megpihennek a fakanalak, és a bolti kiszolgálás is megtorpan egy percre, ha soron kívül harangoznak: aggódva sietnek az emberek az utcára, vajon ki távozhatott el a kis közösségből.
Ez egy olyan Vidék, ahol nyugodtan felnézhetsz az égre éjszaka, az összes csillagképet felfedezheted, nem áll utadba fény, por és szmog.
Ez az a Vidék, ahol még a karácsony is szebb, mint máshol. Mindig az az érzésem támad, ha nem lennének a kecöli éjféli misék, még az ünnep is elmaradna. Hiszen nincs annál jobb érzés, mint amikor karácsonyi dalokat énekelve, barátságosan, szemeidből apró szeretetcsóvát kibocsátva nézel össze azokkal az ismerős arcokkal, akiket születésedtől fogva ismersz, s akikkel évről évre együtt részesülsz karácsony ünnepi mámorából.
Ez egy olyan Vidék, amiért érdemes kitörni a bőrönd kerekét, lekésni a vonatot, heti 5 órát utazással tölteni, és utanként minimum két nyugdíjas néni családjáról szóló eposzt meghallgatni, vagy akár a nyári, 40 fokos kánikulában 3 órát várakozni. Ez egy ilyen Vidék.
A sport és a történelem két olyan érdeklődési terület, melyekről mindig szívesen olvasok, hallgatok előadást, nézek tv-műsort vagy dokumentumfilmet. Ennek a két érdeklődési körnek a sporttörténelem az érintkező felülete, nem csoda tehát, hogy ez kiváltképp a kedvenceim közé tartozik. Nagy érdeklődéssel szoktam olvasgatni az olimpiai statisztikákat, böngészni az éremtáblázatokat,de hasonló kíváncsisággal lapozgatom a különböző világbajnokságokról szóló beszámolókat, a helyszíneket bemutató kiadványokat stb. A számomra legkedvesebb történetek, tények, legendák azonban minden idők legkiválóbb együtteséről, az angol oroszlánt is megszégyenítő Aranycsapatról szólnak.
Múlt héten ünnepeltük (már aki ünnepelt, én biztosan) a híres 6:3, a korrekt fogalmazás kedvéért 3:6 évfordulóját. 60 évvel ezelőtt, november 25-én, egy ködös délutánon, a Wembley stadionban 105.000 néző előtt győzedelmeskedett a magyar labdarúgó válogatott azokkal az angolokkal szemben, akiket otthonukban 90 éven át senki nem tudott megverni. A Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Hidegkuti, Czibor, Kocsis, Puskás felállású csodacsapat, akiket külfödön a "the Magical Magyars" névvel illetnek, korábban is bizonyította tudását, hiszen 1952-ben már olimpiai aranyéremmel tértek haza Helsinkiből. Az angliai győzelem azonban olyan elismerést hozott nekik, amely a világ legjobb csapatává emelte őket. A csapat ereje a szakértők szerint abban rejlett, hogy játékuk a totális futball elvén alapult, így a később elterjedő holland modell előfutáraként emlegetik őket. Hatalmas újítás volt a hátravont középcsatár posztja, melyet Hidegkuti a lehető legprofibb módon gyakorolt. A másik nagy erősség az angolokkal szemben a labdával való könnyed bánásmód lehetett, amely elkápráztatta az "agyaglábú" angol labdarúgókat (egy korabeli angol újságíró fogalmazott így) és velük együtt a Wembley közönségét is, akik korábban hasonló technikával focizó csapatot még nem láttak. A technikai újítások kétségkívül fontos szerepet játszottak a győzelemben, de az emberi tényező, vagyis az a bizonyos focistaszív, úgy gondolom, hasonló jelentőséggel bírt. Ha visszanézzük a felvételeket, könnyen megállapíthatjuk, hogy ezek a fiúk örömmel, lelkesedéssel, odaadással játszottak. A legenda szerint, amikor egy alkalommal lerobbant a csapat busza, a fiúk kijelöltek két kaput az út mentén, fogtak egy labdát és a busz mellett nekiálltak játszani. Ez a hozzáállás pedig többek között a Wembley gyepén is megmutatkozott. Aztán a későbbi budapesti visszavágón is, amikor, ahogy Buzánszky Jenő fogalmaz: "az angolok egy hétre jöttek, és hét egyre mentek".
Az évforduló eseményére készült a média is. A Kossuth rádión például pontosan abban az időben adták le a mérkőzés közvetítését, mint 60 évvel ezelőtt. Én is készültem az eseményre. Főztem egy teát, vettem mogyorót, és legszívesebben bekapcsoltam volna nem létező Sokol rádiómat, hogy azon hallgassam az évszázad mérkőzését. De jobb híján "befogtam" laptopomon a Kossuth frekvenciáját, és figyelmesen hallgattam az Aranycsapat tizenkettedik játékosának, Szepesi Gyuri bácsinak a közvetítését. Fantasztikus volt. Az általa képviselt irányzat utánozhatatlan, és az is marad örökre. Ez a fajta stílus az én nemzedékem számára már teljesen ismeretlen. A tv világában felnőve, szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy rádiós sportközvetítést is lehet élvezni. Őszintén szólva eddig nem is próbáltam. Az angolverés évfordulóján viszont úgy döntöttem, hogy a lehető legautentikusabb módon szeretném megélni ezt a sikert. Ahogy elkezdődött a közvetítés, megelevenedett előttem a pálya, szinte láttam magam előtt, ahogy "Buzánszky Puskásnak teszi, Puskás a mi térfelünkről indul el vele, laposan gurítja Kocsis lábára, Kocsis laposan tovább Bozsiknak, Bozsik laposan tovább Hidegkutinak, Hidegkuti laposan tovább Budainak, úgy, laposan, na most laposan Czibornak, Czibor elmegy a labdával, nincsen rajta senki, a jobbszélső helyén van e pillanatban, Czibor most az alapvonaltól Puskásnak adja, Puskás cselt csinál, lő, gól! Három egy, gól, gól, gól, gól, gól!" A lelkes szurkolásomhoz, és meccshallgatás hangulatához hozzájárult az is, hogy ezekben a napokban olvastam Benedek Szabolcs Focialista forradalom című könyvét, amely már az '54-es elvesztett VB-döntő utáni magyar közhangulatot eleveníti fel.
És hogy miért merültem bele ennyire a hatvan évvel ezelőtti eseményekbe? Mert elszomorít a tény, hogy világ- illetve európa-bajnokságon még soha nem drukkolhattam országom csapatának. Természetesen nagyon szeretem az úszást, vízilabdát, kézilabdát, kajak-kenut, és mindig lelkesen szorítok kis hazánk válogatott sportolóiért, akik folyamatos sikereikkel öregbítik a magyar sportélet hírnevét. Ezt az érzést labdarúgásnál viszont még soha nem tapasztalhattam meg. Hiába égek minden világverseny idején focilázban, szurkolói énem mégis csak úgy teljesedhet ki, ha egy másik ország válogatottjának drukkolok. Képzeljük csak el, hogy nézne ránk egy olasz, ha megkérdeznénk tőle: és te kinek drukkolsz a vébén? Valószínűleg pofán röhögne a banális kérdés miatt. Nekünk, magyar szurkolóknak pedig ez sorsunk, hogy mindig más nemzet sikerének örüljünk, ha fociról van szó? Miért ennyire törvényszerű az, hogy olasz mezben, vagy épp holland sállal a nyakamban nézem egy világesemény mérkőzéseit? Ezzel az érzéssel soha nem tudok, és nem is akarok megbarátkozni. Ezért aztán egy újabb elbukott vb-selejtezőtől megkeseredve úgy döntöttem, szurkolok inkább az Aranycsapatnak. Velük kapcsolatban nem érhet csalódás. Így történt, hogy korábbi ismereteimet felelevenítve, s sok újat szerezve átéltem újra az '53-as londoni sikert.
A 6:3-at és az Aranycsapat sikertörténeteit azonban sokan sokféleképpen értelmezik. Vannak, akiket nem érdekel, vagy más irányú érdeklődési köre miatt még csak nem is hallott róla. Sajnos olyanok is akadnak szép számmal, akik tudnak róla, de elismerés helyett azt harsogják, hogy az egész lerágott csont, és csak a magyarok csinálnak belőle túl nagy felhajtást. Az ilyen típusú tudatlan hozzáállást könnyen megcáfolhatja mindenki, aki a találkozó hatvanadik évfordulóján nemcsak a magyar médiában tájékozódott az eseményről. A magyarok lehengerlő játékával és az évszázados sikerrel foglalkozott például a BBC, a The Guardian, az UEFA is. Hosszas cikkekben, illetve videókban eleveníti fel az Aranycsapat eredményeit és az '53-as győzelmet. Ha olvasunk pár interjút a legyőzöttekkel, az is világossá válik, hogy az ellenfél csapattagjai is mély tisztelettel, elismerő hangnemben beszélnek az Aranycsapatról. Billy Wright (az akkori angol válogatott csapatkapitánya) például, később az Arsenal edzőjeként, csapatának videós foglalkozást is tartott, melynek során különböző taktikai elemeket mutatott be. Játékosai azonban mindig ugyanazt a jelenetet kívánták végignézni. Puskás visszahúzós cselét, mellyel épp saját edzőjük eszén jár túl a magyar gólvágó. Mr. Wright így nyilatkozott erről: "Bármily megalázó volt számomra végignézni újra és újra, amint elhúzok a másik irányba, csodálatom egy pillanatra sem szűnt meg Puskás iránt" (Csillag Péter,Nemzeti Sport Magazin, Hathárom kiadvány).
Én is csatlakozom Billy Wright véleményéhez. Minden elismerésem az Aranycsapaté. Ők képesek voltak arra, hogy a Rákosi személyi kultuszától bűzlő ötvenes éveket kicsit szebbé tegyék a magyarok számára. Igaz, hogy a propaganda eszközeivé váltak, és az ország vezetősége a 6:3-as sikert is a kapitalisták felett aratott győzelemként ünnepelte, de a diktatúrában élő emberek ezt inkább közös nemzeti sikerként élték meg, amely segített elviselni a besúgok, hírszerzők és ÁVH által behálózott mindennapokat. Utolsó soraimat pedig kedvenc játékosomhoz, Grosics Gyulához, a mindenkori fekete párduchoz intézem, akinek emlékeiben a 6:3-as sikert még ma is beárnyékolja az '54-ben elbukott vb-döntő:
- Kérem, ne eméssze magát, Gyula bácsi! Ön csapattársaival együtt elérte azt, amit még egy focicsapat sem ért el Magyarországon. Körbeverték a világot, köztük az első számú futballnemzetet, Angliát és világbajnoki ezüstérmet szereztek hazánknak. Erre mi mindig büszkék leszünk, és hálával gondolunk Önökre! Erről számos könyv, film, vers és ereklye is tanúbizonysággal szolgálhat. Vagy akár Hobo híres dala: "Sej! Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson, Büszke most a magyar, zengik a világon, 4:2 a félidőben, a végén 6:3"
