Egy fiú, egy lány és a 49-es villamos

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/11619751/?claim=kv49kk3the9">Follow my blog with Bloglovin</a>

Mély levegőt vesz, mintha a baciktól hemzsegő, nagyvárosi levegő bátorságot is tartalmazna. Egy nagy adag bátorságot. Egyszer azt mesélte a barátnőm, hogy hatalmas kurázsi kell ahhoz, hogy az ember józanul leszólítson valakit. Nem tudom, még nem próbáltam, de ez most eszembe jut, és hirtelen aggódni kezdek a lelkivilágáért. Látszik, ahogy számol magában: 1, 2, 3, nagy levegő, fejet fel, és odalép. Ebből a mozdulatsorból csak az utóbbi három hiányzik. Próbálom sugározni az erőt adó, együtt érző, bátorító energiát, de úgy látszik, útközben valahol elakad. Mondjuk a középkorú, zsíros hajú bácsiban, aki most kajánul rám kacsingat... Az igazi célpont viszont szemét lesütve ül mellettem. Nincsenek sokan a 49-esen, ez holt időszak, 11-kor csak a ráérős egyetemisták és az elfoglalt nyugdíjasok utaznak. Nem nehéz tehát kiszúrni az ideális randialanyt. Ezt a lányt pedig még annál is könnyebb. Nem mintha rá lennék kattanva a 20-as éveiben járó szőkékre, de ez a kisugárzás nem mindennapi. A divatos, szinte egyenruhába bújtatott tip-top cicababák leckét vehetnének tőle. Elegáns és igényes. Na meg egyedi. De nem az a hipster-hippi keverékből összegyúrt massza, aki azt hiszi, nála menőbb nincs is a világon. Csupán szép és természetes. Festéket még soha nem látott szöszke haja, két hullámcsattal eltűzve, lazán ágaskodik frissen mosott fején. Sálját sötétkék szövetkabátján kívül hordja, vállai felett lazán átcsapva. Kezében egy Gogol könyvet szorongat, talán a Holt lelkeket, de ebben nem vagyok biztos. Az a típus, aki szereti a szépirodalmat, ránézésre tudtam. Zöld szemében tükröződik a olvasás okozta öröm.

Molnár Jacqueline, forrás: www.keteger.hu/szines_eger

Éles kanyar a zsinagógánál, és már jön is az Astoria. Kedvenc villamosvezetőm ül az irányítófülkében, aki mindig próbálja feldobni az utat különböző, rímbe szedett bölcseletekkel, például viccelődik az időjárással, gúnyolja a hétfőt, most pedig épp bejelenti a következő megállót. Látszólag fesztelen könnyedséggel kivág egy erőltetett rímet:
- Nini itt van Bóbita,
ahol leszáll ő, az Astoria.
Bóbita leszáll, én viszont maradok. Habár elsüvítünk az egyetem épületei előtt, úgy érzem, maradnom kell, meg kell várnom a bimbózó szerelmi történet végét, és úgy tervezem, happy end nélkül nem megyek haza. Az enyhe, "januári tavasz" fényei szinte keresztbe vágják a villamos koszos ablakait. Elsőrangú a megvilágítás, most jobban szemügyre veszem az egyelőre bátortalan fiút. Magas, olyan kócosra fésült hajú, borostás, jóképű figura. Ha szingli lennék, talán még sajnálnám is, hogy  nem engem szúrt ki magának. Most épp a célalany táskáját bámulja. Gyönyörű barna bőrtáska, melyből kicsit kikandikál a Dunhill doboza. Ez nem olyan rokonszenves, de hát senki sem lehet tökéletes. A csendes hódolót mindenesetre biztos nem zavarja, mert megbabonázva figyeli a lányt. Nagyon összeillenének. Sokat beszélgetnének könyvekről, művész mozikba járnának, és a koncerteket sem vetnék meg. Mindegyikben van egy kis alteres vonulat. Jól kijönnének.
Már a Múzeumot és lassan a Fővám teret is elhagyjuk. Mi lesz már? Az utazóközönség közben kicserélődik. Leszállnak a vásárcsarnokba készülő nyugdíjasok, helyettük felszáll pár corvinusos. Úgy tűnik, csak engem foglalkoztat ennyire ez a történet... A fiú megint számol, azonban egyre rosszabbul megy neki, ezúttal a kettőnél elakad. Inkább kicsit elfordítja fejét, úgy csinál, mintha még sohasem látta volna a Szabadság hídról elénk táruló panorámát. Legszívesebben rászólnék, hogy ne a Dunát lesd, te mamlasz! De aztán hirtelen mozgás támad. A lány leszálláshoz készülődik, s most már a fiú is. Szent Gellért tér, tökéletes helyszín, gondoltam, s aztán küldök egy mosollyal összekötött buzdító pillantást gyámoltalan főszereplőnknek. Nyílnak az ajtók, ők egymás mögött állnak, amikor a fiú hirtelen 180 fokos fordulatot vesz, és hozzám intézi kérdését:
- Megiszunk egy kávét a Móriczon?
Ezt meg hogy érted? Neked pont most kellene leszólítanod a lányt, te kis hülye. Elmegy, siess utána! Valami ilyesmit akartam kifejezni zavart mosolyommal, de végtére csak ennyi jött ki a számon:
- Bocsi, de órám lesz!
És egy magabiztos ugrással le is pattantam a villamosról. Én lent voltam, ő fent, a lány pedig ki tudja hol. Szépen visszasétáltam a másik irányba a hídon, s csendes beletörődéssel megállapítottam, hogy valószínűleg téves energiát sugároztam. Akkor aztán megfogadtam, kerítőnő soha nem leszek. Még gondolatban sem...