2014. július 3., csütörtök

A csíkkozmási bárány története

A Szent Anna-tótól kanyargóztunk lefelé, amikor a buszablakon meg-megkoppanó esőcseppek felvertek nem túl mély álmomból.
- Régóta alszom?
- Nem, úgy 10 székelyvicc óta... – válaszol beszélő párnám.
- S jók voltak-e? – érdeklődöm vigyorogva.
- S jók! Három tetszene neked is, majd később elmesélem – érkezik a megnyugtató válasz, majd barátom mutatóujját szája elé helyezve jelzi, hogy őt érdekli a folytatás is.

Helyi idegenvezetőnk érdekesebbnél érdekesebb történetei, viccei, okfejtései, gyermekkori visszaemlékezései az egész úton lenyűgöztek, most viszont csak távolról ideszűrődő monológként érzékelem beszédét, s pokrócomat magam köré csavarva saját gondolataimba burkolózom. Eleinte azzal szórakoztatom magam, hogy Attila hanglejtését, a szó végén elnyelt mássalhangzóit, beszédmódját, a gyönyörű székely nyelvjárást a tájjal párhuzamosan vizsgálom. Pont ugyanolyan változatos, játékos világ mindkettő. Mintha az emelkedő lankák és a felfelé ívelő hangsúlyok, a hegy oldalában sorakozó, tekintélyt parancsoló tűlevelűek és a székely ember körítés nélküli szókimondása, az egymásba kapaszkodó hegyláncok és a különleges szófűzési módok furcsa, de jól felismerhető rokonságot mutatnának.
Aztán rájövök, hogy valószínűleg túl sok pálinkát ittam (ahogy itt mondják: nem a reggeli nyálammal vagyok), hiszen még bölcsész mércével mérve is túl mély nyelvészeti fejtegetésekbe bonyolódok. Bambán bámulok ki fejemből és közben arra gondolok, milyen lenne itt élni… Azt hiszem, imádnám. Amszterdamban piros bicikli, Prágában Hrabal, Biogradban kabóca akartam lenni. Ezek a vágyak azonban eltörpülnek mostani kívánságomhoz képest. Bárcsak székely kisbárány lehetnék! Akarom mondani: juh. A párás levegőtől kunkorodó babahajaim akár a teljes asszimilációhoz is hozzásegíthetnének. Aztán minél jobban beleélem magam a szerepbe, annál több kérdés merül fel bennem. Hol élnék pontosan? A megye meghatározása tiszta sor: Hargita! Azon belül már nehezebb a dolgom. Ha ember lennék, azt kérdezném magamtól, melyik ujjamba harapjak? A jelenlegi helyzetet tekintve viszont azt kell mérlegelnem, melyik fürtömbe kapjak. Válasszam a pazar gyergyói legelőket Gyilkos-tóra néző panorámával? Ebben az esetben azonban számolnom kell a Hagymás-hegységbe felfelé kaptató turisták „jaj-de-édes-sóhajtásaival”. Azt már nem, én öntudatos székely juh vagyok, nem pedig turistalátványosság! – szedem csokorba makacs gondolataimat. A Kelemen-havasok túl zord lenne vékonyka gyapjamnak, s párosujjú patám is az alacsonyabb területekhez szokott. Gyimesben pedig hiába a Nagy-Magyarországra táruló panoráma, ha a hátam mögött Surgyélán és Fuszulán fattyak pályáznak a jó kis magyar húsra, s képzeletben már harminc miccset megsütöttek belőlem. Hosszas mérlegelés után aztán döntés születik: a Csíki-medence lesz az otthonom. Az elhatározás pillanatában kikukkantok az ablakon, s a szimpatikus falutáblától meggyőzve már teljesen biztos vagyok benne: ha tehetném, csíkkozmási bárány lennék. Mi gondom lenne a világban? Hallgatnám a székely vicceket, Nagy-Magyarország formájúra legelném a füvet, a Nyerges-tetőről szemlélném a napot és a holdat, s imádkoznék szüntelen a csíksomlyói Szűz Máriához, hogy belsőségeimmel együtt éljem meg a tavaszt.
- Ha előre figyelőzünk, hamarost megláthassuk a csíksomlyói kegytemplomot. Már csak egy futamodás, s ott vagyunk – zökkent ki Attila a gondolatmenetből.
Közben kuncogok a sors iróniáján, és lelkiekben első juhos imámra készülök.
- Te miért fogsz imádkozni? – fordul felém „székely pásztorlegényem”.
- Én? Azért, hogy soha ne találkozzak hamis medvével, legfeljebb girnyác bocsokkal – jegyzem meg sokat sejtető mosollyal.
Pár kanyar után megérkezünk, s idegenvezetőnk felteszi a kérdést:

- Hát bémegyünk-e?
- Bé-bé! – válaszolom büszke székely juh módjára.

2 megjegyzés:

  1. Szenzációs...örömmel olvastam soraidat...Gratulálok...Attila, a székely idegenvezető voltam :)

    VálaszTörlés