Metrózás másképp

A gyerekek csodalények. Feltöltik a szeretettartályokat, vidámságot csempésznek a fáradt arcokra, összehozzák az embereket. Legalábbis rövidtávon. Ha figyelembe vesszük a szaftos pelenkacseréket, a háztömböt megrengető hisztiket, és pár álmatlan éjszakát, nyilván kicsit másképp fest a képlet. Történetem szempontjából viszont a hosszútávú kockázatvállalás járadékos problémái (értsd: gyereknevelés) nem fontosak. Egy pesti kislányból áradó tündéri báj viszont sokkal nagyobb jelentőséggel bír.
Tekintete már az első pillanattól kezdve hatalmas kontrasztban áll a beszürkült arcú pestiekével, akik munkájukból hazafele tartva, a metróhuzatban állva néznek bambán maguk elé, ideges pillantásokat vetnek órájukra, esetleg okostelefonjuk képernyőjét bámulják. Szinte hallom gondolataikat: "Már megint túlóráznom kellett, bassza meg, ki fogja ezt kifizetni?" "Mi a fenét főzzek holnapra?" "Jaj, ne, nem akarok nőgyógyászhoz menni..." "Azt hiszem, ma még nem szakítok vele."
Amikor aztán befut a várva várt, sárga jószág a Deák téri kisföldalatti megállójába, heves verseny indul a kis kocsikban elfoglalható helyekért. Mintha a hangyaboly morzsavadászatra indulna, úgy törtetnek az emberek a szerelvény felé. Miközben odabent mindenki megtalálja a maga morzsadarabkáját, esetleg várakozó státuszban lesi a következő lehetséges falatot, feltűnik egy kisember, aki valahogy nem illik be a tömegbe. Szőke, két bongyor cicfarkot visel, melyek még alig foghatók hajgumis keretek közé, kajla fürtjei nem bírják a kötöttségeket. Pirospozsgás arcán alig fér el fülig érő mosolya. Ez az egy méternél alig magasabb, körülbelül 4 éves, babarózsaszín kabátba bújt királylány anyukájával együtt állni kényszerült az agresszív hangyaboly törtetése miatt. Felajánlom, hogy üljön le a helyemre:
- Nem kell köszönöm, csak hármat megyek - válaszol gyorsan.
- Biztos?
- Igen! - bólogat magabiztosan.

Ezután sem tudom róla levenni a szemem, de mintha nem lennék egyedül...
Mesél az óvónéni szép szoknyájáról, saját papucsáról, ami véleménye szerint "meglehetősen elrongyolódott", de Bencét és Milánt is megemlíti. A hallgatóság közben kibővül.  Figyeli őt a CBA-s szatyrokkal megpakolt nyugdíjas néni, a körülbelül harmadik randinál tartó 17 éves párocska, a fültágítós emós a sarokból, a makkos cipős, harmincas üzletember, a borvirágos képű, áporodott pálinkaszagot árasztó bácsi,de még a kocsi másik végéből is nyújtogatják nyakukat egy nagyobb baráti társaság tagjai. A kislány ugyanis ontja magából a történeteket, és hangja a metrókocsik monoton zötyögésénél is erősebb.
Mielőtt azonban az Operához érnénk, panaszosan jegyzi meg:
- Anya, én mindig olyan szomorú leszek a metrózástól...
Úgy tűnik mindenkit érdekel a folytatás, hiszen páran már feltűnő hallgatózásba kezdenek, vagy kíváncsian merednek a kislányra.
- Miért leszel tőle szomorú Julcsi? - kérdezi anyukája.
- Azért, mert itt senki nem integet. Hiába nézek kifelé, csak sötétséget látok. Ha autóban vagyunk, ott legalább lehet integetni...
Valóban, a metróval kapcsolatban tényleg sok a panasz. Huzatos, elavult kocsikkal közlekedik, bunkók az ellenőrök. De, hogy nem lehet integetni... Ezt a megközelítést még nem hallottam. Valószínűleg nem hallotta a CBA-s szatyrokkal megpakolt néni, a 17 éves párocska, a fültágítós emós, a makkos cipős üzletember, a borvirágos képű bácsi, de még a baráti társaság sem, ugyanis mindenki meglepett mosollyal az arcán utazik tovább.
- Julcsi, jön az Oktogon, készülődj! Gyere, fogd meg a kezem!
Julcsi megadóan anyukájába kapaszkodik, de fejében még mindig az előbbi megállapítás motoszkál.
Aztán eljön az ő ideje. Az ajtók nyílódnak, ő pedig gyorsan háromig számol, és egy lendületes mozdulattal kiszökken a metrókocsiból. Csak pár másodperc múlva veszi észre, hogy mini plüssmacija is kiszökkent zsebéből ugrás közben, így visszafordul. Miután felveszi, vet még egy utolsó pillantást az utazóközönségre, arcán pedig döbbent mosoly jelenik. meg. Nem is csoda, nem gyakori látvány egy integető emberekkel tömött metrókocsi.
Julcsi és anyukája viszonozzák a gesztust. A kislány boldogan, két kezével integet. Lehet, hogy nem is olyan szörnyű dolog ez a metrózás?
Abban a pillanatban valahogy így gondolták ezt a kocsiban tovább utazók is. Az Oktogon megállót elhagyva, az integető emberek leeresztették kezüket, egymásra néztek és egyöntetű nevetésben törtek ki.
Így történt, hogy pár perc erejéig nem volt fontos a túlóra, a holnapi ebéd, a nőgyógyászati vizsgálat, a közeledő szakítás. Az anonim pesti lények aznap este feldobottan, vidáman értek haza.

"Szeretem Önt!"

Előfordul, hogy magázzuk egymást. Csak akkor, ha nem hall minket senki. Kicsit kosztümös film hangulatú lesz tőle a szituáció, de minket szórakoztat. Ha már nem tudjuk, hogy becézzük egymást, magázódunk: "Hogy tetszik lenni, Pocak Úr?" Vagy: "Úgy mégis hogy gondolta ezt Őnagysága?" Ha még ezt is felül akarjuk múlni, extra rangokkal ruházzuk fel egymást, például:
-Kér egy kis csokoládét, Úrfiúr?
-Köszönöm nem, kedves Bocskirálylány.
Tudom, kívülről giccsesnek tűnik, de nem annak szánjuk. Nehéz, ha ki akar buggyanni az emberből egy adag szerelem, de a nyelvi kifejezéstár szűkössége gátol minket. Mi így oldjuk meg! Leggyakrabban reggel fordul elő. Imádom a közös reggeleket. Ki gondolná, hogy a reggeli álmos tekintetek, a lustálkodás lopott pillanatai, a röpke simogatások és egy kedves ébresztő ilyen sokat jelent.

- Bújjon már ide hozzám, hadd szagolgassam magát! - aztán arcomhoz dugja orrát, úgy csinál, mint egy vadászkutya, aki épp most fogott szimatot, tekintete őzikés, érdes borostája egy sünire emlékeztet, fekete haját egy kölyökborz is megirigyelhetné, míg egészben inkább egy barnamedvét idéz. (Nem hiába becézgetem annyiféle néven.) Jól hidratált, puha kezével addig igazgatja hajam, míg arcom teljesen szabad lesz. Aztán ez a kis szeretetreméltó keveréklény (kizárólag a szó pozitív értelmében) jó nagyot szippant szagomból.
- Ön még reggel is illatozik!
- És milyen illatom van? - igazán kíváncsi voltam a válaszra, mivel egész éjszaka olyan melegem volt, hogy patakokban folyt rólam a víz.
- Önnek egyértelműen álomillata van!
Pizsiben vagyok. Hajam kócos, szemem csipás, morcos is vagyok, hiszen épp most keltettek fel. Szerintem álmos vagyok, szerinte szép. Szerintem éjjel úgy elterült, hogy én az ágy oldaldeszkáján éjszakáztam, szerinte ennél jobban össze sem húzhatta volna magát. Szerintem lustiznunk kéne, szerinte ideje lenne kelni. És ami a legfontosabb: szerintem megizzadtam, szerinte álomillatom van.
- Keljen fel Őkelme! (Ez vagyok én.)
- Nemrég aludtam el. Szükségem van még egy kis lustira!
- Kelés! Gyerünk kisbaba, mindjárt dél! (Halkan jegyzem meg, hogy kilenc óra van.) - Nem kéne pizsiben leélnie az egész életét!
Erre én összegömbölyödve felveszem a magzatpózt, fejemre húzom a takarót, és hortyogást színlelve várom a reakciót. Válaszul odakucorodik mellém Mr. Keljünkkorán, gyengéden felveszi nagykifli szerepét, gondoskodó hajsimogatásba kezd és beletörődik sorsába. Győzött a naplopás, győztek a hosszú beszélgetéssel kezdődő reggelek.
- Mondtam már, hogy szeretem Önt?
- Igen. És hogy én is Magát?
- Igen...

Bejelentkezés

Blogger leszek. Mai elhatározás eredménye. Felkeltem, reggeliztem, kávéztam, tusoltam. Közben csak járt az agyam. Gyakran fordul elő nálam, főleg ha jövőbeli terveimre gondolok, ha azon morfondírozok, hogy vajon hol kötök ki 10 év múlva... Nemhiába kaptam már régen egy barátomtól az alábbi idézetet: "You need to stop thinking about what's gonna happen, you need to focus on what is right in front of you." Vagyis: Ne gondolkodj mindig azon, hogy mi fog történni, foglalkozz azzal, ami pont előtted áll. Ő ugyanis pontosan tudja, hogy mi zajlik ilyenkor a fejemben. Csakúgy pattognak a gondolatok az agyamban. Szikrázva cikáznak a féltekék, kamrák, hártyák között. (Ez anatómiailag valószínűleg nem stimmel, de én így képzelem.) Akárhányszor elveszek egy ilyen gondolatgombolyagban, pár óra múlva mindig ugyanaz lesz a kibogozás eredménye: valamit írnom kell. Sok mindenről kell írnom. Például a nemrég felfedezett antikváriumról, a cukrászdáról a Lövölde téren, az Andrássy út árnyékában megbúvó és méltatlanul keveset emlegetett Városligeti fasorról, arról, hogy miért szeretek olyan nagyon a nagymamámnál ebédelni, vagy a 16 éves pakisztáni lányról, akinek fejét keresztbe lőtték, de felépült és még mindig harcol jogaiért. Na meg sok másról is kell még írnom. Lényeg, ami lényeg: elhatároztam, hogy belekezdek. Álmodozó típus vagyok. Mindig csak álmodozom. Például arról, hogy egyszer egy könyv borítóján látom viszont nevemet. Az álommegvalósítás első lépéseként pedig, úgy érzem,  jó lesz ez a blogger-business. Kaszálni nem fogok vele, az tuti. Valószínűleg bölcs idézetekbe sem fogok merülni, és mindezt modell lányok képeivel illusztrálni, mint Oravecz Nóra, de talán enélkül is menni fog! Hiszen hivatásos élményelőadó vagyok! Ezt a nevet hősszerelmes lovagomtól kaptam, aki szerint olyan lelkesedéssel tudok mesélni, hogy hivatalos keretek között is űzhetném a szakmát. Így lettem én hivatásos élményelőadó, aki történeteivel innentől kezdve nemcsak egy szűk kört, hanem többeket kíván szórakoztatni. Olvassátok, ha tetszik! Olvassátok, ha érdekel titeket egy hivatásos élményelőadó mindennapjai!