Könyvkór - senki nincs biztonságban!

Az elmúlt napokban furcsa tünetek léptek fel nálam. Mióta megtudtam, hogy unokaöcsikém bárányhimlőben szenved, minduntalan várom a piros pöttyöket, engem mégis valami más fertőzött meg.  Azt hiszem, így hívják: karácsonyi könyvkór. Hiszen a szeretet ünnepe egyben a könyvek ünnepe is. Flancos csomagolásba bújtatott kemény szórakozás, aminek szinte mindenki örül. Főleg, ha az rejlik a fa alatt, ami a Jézuskának címzett levélben is szerepelt. Nálam is így történt ez, idén karácsonykor is. S megint elkaptam a kórt, vagy a kór kapott el engem? Nem is tudom. A diagnózishoz mindenesetre nem férhet kétség, a már ismert betegség újfent jelentkezett. Minden nyavalyájával együtt.

Beteges ragaszkodás: cipelem magammal a könyvet az egész házban, mintha pillanatragasztóval rögzítették volna kezemhez.  Nem csak azért hurcolom, hogy olvashassam menet közben, hanem azért is, hogy mindig láthassam a borítóját. Valami ilyesmit érezhet a cukrász is, ha jól sikerül a dobostorta teteje. Le sem bírom venni róla a szemem. Na meg, így biztonságban tudhatom. Kiskoromban többször is gondolkodtam azon, ha tűz ütne ki a házban, mit vinnék magammal. A lista élén mindig az aktuális kedvenc könyvem és malacperselyem állt.  Az egyik azért, hogy ne unatkozzak a kórházban, a másik pedig azért, hogy legyen miből újjáépíteni a házunkat. (Elvégre egy malacpersely tartalma pont elég az ilyesmire…) Szóval visszatérve a „könyvféltő magatartásra”, valószínűleg gyermekkori berögződés is rejlik a furcsa szokás hátterében.
Inszomnia okozta öröm: boldogsággal tölt el, ha álmatlanság gyötör, és elégedetten ütöm el az alvásra szánt időt az aktuális műremek olvasásával.
Szelektív hallás: nem hallom meg anyukám felszólítását, hogy kész az ebéd, s ha korog a gyomrom, azt hiszem, a főszereplő gyomra volt.
Külvilágtól való elzárkózás: ha a vonaton ismerőst látok, heves bujkálásba kezdek, majd leszálláskor, pár igazán érdekes fejezet után, erőteljes meglepődést színlelve álszent ömlengésbe kezdek, hogy” jééé, te is itt vagy? Milyen kicsi a világ, észre sem vettelek!” Ha pedig egy öreg néni kerül mellém, félredobom édes, vidéki kislány stílusomat, és magamra öltöm a nagyvárosi, anonim útitárs szerepét, hogy még véletlenül se kelljen megszólalnom.
Függőség kialakulása: amint kiolvastam a könyvet, internetes kutatómunkába kezdek. Útiregények esetén képeket keresek arról, hogy például Bolívia utcái mennyire hasonlítanak az én képzeletbeli Bolíviámhoz. Ha fiktív regényről van szó, általában megfilmesített verzióra vadászok, vagy az író többi művének ajánlói között böngészek. A legnagyobb izgalmakat azonban egy igaz történeten alapuló regény hozza meg, melynek szereplőiről számos cikket, interjút olvashatok, videókat nézegethetek.
Bálványimádatra való hajlam: az új kedvenc kiemelt helyet kap a könyvespolcon, s a napi kapcsolat még jó ideig nem szűnik meg. Az állandó tapogatások, szagolgatások és egyéb kedves inzultusok egy darabig még fennállhatnak.

Mielőtt mindenki komoly elmebajra gyanakodna, megnyugtatásként közlöm: aggodalomra semmi ok. A betegség nem rosszindulatú, mellékhatásoktól mentes, maximum egy kis hát- illetve szemfájást okozhat. Persze egyéntől is függ a szimptómák alakulása. Ha pedig a kezelőorvos, illetve a gyógyszerész más véleményen lenne, azt javaslom, vegyünk neki egy új pszichiátria könyvet!