Bábeli hajnal

Forró nyári éjszaka volt, ami nem annyira megszokott Belgiumban. Az utcák üresek voltak, a macskakő visszaverte a magassarkúk kopogását és a tornacipők csettegését. Az éjszakától megrészegült fiatalok hajnaltájt hazafelé vették az irányt. Kócosak voltak, szemük karikás, szájuk száraz. Ragadtak az izzadságtól, nemcsak saját izzadságuk volt ez, mégis jólesett nekik az érzés.

 A német fiú mintha kicsit zavarban lett volna. A fejéből elpárolgott alkoholtartalom nem tett jót ideiglenes belevaló hozzáállásának, most már visszafogottan bandukolt a sor végén, de pár perces szünetekkel azért még filozófiai kérdéseket boncolgatott. A feminizmus, Freud és pszichoanalízis háromszögről szóló fejtegetés azonban senkit nem érdekelt rajta kívül. Az orosz fiú „r” hangnál beiktatott nyelvpergetési intenzitása jóval meghaladta a józan állapotban produkált értéket, s amikor ezt néhányan csipkelődve szóvá tették, még rátett egy lapáttal.  Mindenki nevetett, jó hangosan belenevettünk az éjszakába, talán még a holdat is felvertük álmából. A lengyelek lankadatlan erőfeszítéssel próbáltak magyarul beszélni, de minden egyes nekifutásnál csak addig jutottak, hogy „lendzsel madzsar ket jo barat”,  mi viszont fordított irányban sokkal sikeresebbek voltunk, s lengyel tudásunkkal  elismerő tapsot vívtunk ki. Még hazafelé is az olaszok voltak a hangulatfelelősök, akiket senki nem értett, de mindenki szeretett hallgatni. Olyan volt a hanglejtésük, mint a tajtékzó tenger, egyszer fent csap a hullám, másszor lent mossa a víz a homokos partot. A nemzetközi mezőny ösztöndíjasai a fáradtságtól megtörten sétáltak a kollégium felé. Legtöbben már nem voltak képesek arra, hogy idegen nyelven kommunikáljanak, ezért valóságos káosz alakult ki. Az olaszok hadonászva folytatták diskurzusukat, s a spanyol, illetve az argentin lány is bekapcsolódott. Látszólag jól megértették egymást. A szlovákok és lengyelek szintén megtalálták a közös pánszláv hangot, s az osztrák-német kooperációnak köszönhetően pedig a nagy német egység is megalakult. Mi ketten, magyarok – osztjákok és vogulok híján – saját csoportot alkottunk, s a nagy indoeurópai nyelvcsalád kiközösítő szándékán viccelődtünk. Na meg, poénból beszólogattunk mindenkinek. Ezt szinte tökélyre fejlesztettük az együtt töltött idő alatt. Kedvünkre garázdálkodhattunk, minket úgysem értett senki. Aztán valami fennforgás következtében megbomlott a csoport. Néhányan úgy gondolták, ismernek egy rövidebb utat, páran betértek még egy italra egy meglehetősen kétes helyre, valaki pedig leült egy padra pihenni. 

Forrás: http://globalenterprises.be/ghent/

Én nem tértem le az útról, menet közben pedig azon kaptam magam, hogy immár egy bolgár fiú battyog mellettem. Mesélt Szófiáról meg arról, hogy pár éve már Németországban él.  Nemcsak mesélt, érdeklődött is. Például arról, hogy mi, magyarok milyen nyelvet beszélünk. Én előadtam neki a szokásos finnugor nyelv, ugor ág, hanti-manysi rokonság maszlagot. Szerencsétlen fiú kikerekedett szemekkel bámult, és úgy csinált, mintha értett volna valamit az egészből, majd félve azért megkérdezte, hogy akkor a szlovákokat sem értem-e. Nem húztam fel magam, csak egy egyszerű nemmel lezártam a témát.

 S miközben lelkesen elmélyedtünk a nyelvészeti fejtegetésekben, letértünk a jól megszokott útvonalról.

- Te tudod merre kell menni? – kérdezte.

- Nem igazán, azt hittem te figyelsz! – válaszoltam kissé szemrehányóan.

- Na, jó, akkor szerintem menjünk erre! – jött a felvetés tőle.

- Menjünk! - érkezett a belegyezés tőlem.

Aztán, miután már kétszer lyukadtunk ki ugyanazon a téren, szerényen konstatáltam, hogy ez nagyon nem jó így, és különben is muszáj lenne már pisilnem, szóval találjunk ki valamit. A történelmi hangulatú flamand belváros keskeny utcáin sehol egy kis zöld övezet, sehol egy fa, bokor vagy bármi más, aminek gyökere öntözésre szorult volna, így egyre komolyabbá vált a problémám, amikor a kihalt utca másik vége felől gyors léptekkel közeledett egy fiú. Rohantam elé, mint az őrült és a segítségét kértem a helyes út megtalálásában. Előzékenyen mutogatott és magyarázott, s bolgár cimborám szemében is felcsillanni látszott a remény, hogy ezen a reggelen egyszer csak haza fogunk érni. Az útbaigazítással szolgáló kb. 25 éves fiú még megdicsérte holland tudásunk, s érdeklődött, mi járatban vagyunk itt. Gyors összefoglalással szolgáltam neki, de kószáló-pajtásom túlságosan belemerült a témába. Már Bulgáriáról beszéltek, és kiderült, hogy megmentőnk épp oda készül a nyáron. Utazási tippek, szálláshelyek, kultúrsokk kipipálva, de én csak eddig bírtam és közbeszóltam, hogy halló, engem még mindig hajt a szükség, és, ha tovább álldogálunk itt, csúfos vége lesz az éjszakának. A kedves fiú ahelyett, hogy utunkra bocsátott volna minket, felhívott a lakásába, hogy intézzem el nála a dolgom, ott lakott a sarkon. Legalább a fiúk addig kivesézhetnek még mindent, amit tudni érdemes a Fekete-tenger strandjairól és a bolgár bűnözési statisztikákról. Ha tovább folytatódik ez a história, akár Woody Allen is forgathatna róla filmet, gondoltam magamban. Ezúttal nem Éjfélkor Párizsban, hanem Hajnal Gentben lenne a címe.

- Rendben, köszönöm – nyögtem ki végül hálásan.

Kedves kis lakás volt, persze ezt már azután állapítottam meg, miután sikeresen felszabtam a WC ajtaját és az egy órája tartó szúrástól megmenekült hálás hólyagom. Dobozokban volt minden, épp költözőben volt a fiú, azt mondta, végleg hazamegy. Egyértelmű volt, hogy nem akar a költözés okának részleteibe bocsátkozni, úgyhogy nem faggattuk. Aztán épp javasolni akartam az indulást, mikor előkapott a hűtőből három sört. Azt mondta ezt mindenképp el kell fogadnunk, ragaszkodik hozzá. Mosolyogva odadobta a dobozos nedűt, s annyira határozott volt, hogy meg sem próbáltam ellenkezni. Mindenkinek jutott egy telepakolt kartondoboz ülőhelyül, s egy izzadó, fogyasztásra váró Jupiler. Szokás szerint ügyetlen voltam, most épp a kezemet vágtam el a sörös dobozzal, s ékes anyanyelvemen feljajdultam:

- Aúúú, a francba, de béna vagyok…

Vendéglátónk pedig hatalmas kacajban tört ki. Tudom, hogy ügyefogyottságomat néha még Mr. Bean is megirigyelhetné, de azért ennyire nem volt vicces a helyzet. Csak nevetett és nevetett. Nem értettem az okát, míg egyszer csak magyarul csúszott ki a száján:

- Ne aggódj, majd pálinkával összecsípetjük!

Most már én is nevettem, szinte folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy még jó, hogy korábban nem szóltam be neki. Eközben bolgár barátom újra tágra nyitotta szemeit, és elmesélte honfitársamnak, hogy mennyi mindent tud már az uráli nyelvekről…