Metrózás másképp

A gyerekek csodalények. Feltöltik a szeretettartályokat, vidámságot csempésznek a fáradt arcokra, összehozzák az embereket. Legalábbis rövidtávon. Ha figyelembe vesszük a szaftos pelenkacseréket, a háztömböt megrengető hisztiket, és pár álmatlan éjszakát, nyilván kicsit másképp fest a képlet. Történetem szempontjából viszont a hosszútávú kockázatvállalás járadékos problémái (értsd: gyereknevelés) nem fontosak. Egy pesti kislányból áradó tündéri báj viszont sokkal nagyobb jelentőséggel bír.
Tekintete már az első pillanattól kezdve hatalmas kontrasztban áll a beszürkült arcú pestiekével, akik munkájukból hazafele tartva, a metróhuzatban állva néznek bambán maguk elé, ideges pillantásokat vetnek órájukra, esetleg okostelefonjuk képernyőjét bámulják. Szinte hallom gondolataikat: "Már megint túlóráznom kellett, bassza meg, ki fogja ezt kifizetni?" "Mi a fenét főzzek holnapra?" "Jaj, ne, nem akarok nőgyógyászhoz menni..." "Azt hiszem, ma még nem szakítok vele."
Amikor aztán befut a várva várt, sárga jószág a Deák téri kisföldalatti megállójába, heves verseny indul a kis kocsikban elfoglalható helyekért. Mintha a hangyaboly morzsavadászatra indulna, úgy törtetnek az emberek a szerelvény felé. Miközben odabent mindenki megtalálja a maga morzsadarabkáját, esetleg várakozó státuszban lesi a következő lehetséges falatot, feltűnik egy kisember, aki valahogy nem illik be a tömegbe. Szőke, két bongyor cicfarkot visel, melyek még alig foghatók hajgumis keretek közé, kajla fürtjei nem bírják a kötöttségeket. Pirospozsgás arcán alig fér el fülig érő mosolya. Ez az egy méternél alig magasabb, körülbelül 4 éves, babarózsaszín kabátba bújt királylány anyukájával együtt állni kényszerült az agresszív hangyaboly törtetése miatt. Felajánlom, hogy üljön le a helyemre:
- Nem kell köszönöm, csak hármat megyek - válaszol gyorsan.
- Biztos?
- Igen! - bólogat magabiztosan.

Ezután sem tudom róla levenni a szemem, de mintha nem lennék egyedül...
Mesél az óvónéni szép szoknyájáról, saját papucsáról, ami véleménye szerint "meglehetősen elrongyolódott", de Bencét és Milánt is megemlíti. A hallgatóság közben kibővül.  Figyeli őt a CBA-s szatyrokkal megpakolt nyugdíjas néni, a körülbelül harmadik randinál tartó 17 éves párocska, a fültágítós emós a sarokból, a makkos cipős, harmincas üzletember, a borvirágos képű, áporodott pálinkaszagot árasztó bácsi,de még a kocsi másik végéből is nyújtogatják nyakukat egy nagyobb baráti társaság tagjai. A kislány ugyanis ontja magából a történeteket, és hangja a metrókocsik monoton zötyögésénél is erősebb.
Mielőtt azonban az Operához érnénk, panaszosan jegyzi meg:
- Anya, én mindig olyan szomorú leszek a metrózástól...
Úgy tűnik mindenkit érdekel a folytatás, hiszen páran már feltűnő hallgatózásba kezdenek, vagy kíváncsian merednek a kislányra.
- Miért leszel tőle szomorú Julcsi? - kérdezi anyukája.
- Azért, mert itt senki nem integet. Hiába nézek kifelé, csak sötétséget látok. Ha autóban vagyunk, ott legalább lehet integetni...
Valóban, a metróval kapcsolatban tényleg sok a panasz. Huzatos, elavult kocsikkal közlekedik, bunkók az ellenőrök. De, hogy nem lehet integetni... Ezt a megközelítést még nem hallottam. Valószínűleg nem hallotta a CBA-s szatyrokkal megpakolt néni, a 17 éves párocska, a fültágítós emós, a makkos cipős üzletember, a borvirágos képű bácsi, de még a baráti társaság sem, ugyanis mindenki meglepett mosollyal az arcán utazik tovább.
- Julcsi, jön az Oktogon, készülődj! Gyere, fogd meg a kezem!
Julcsi megadóan anyukájába kapaszkodik, de fejében még mindig az előbbi megállapítás motoszkál.
Aztán eljön az ő ideje. Az ajtók nyílódnak, ő pedig gyorsan háromig számol, és egy lendületes mozdulattal kiszökken a metrókocsiból. Csak pár másodperc múlva veszi észre, hogy mini plüssmacija is kiszökkent zsebéből ugrás közben, így visszafordul. Miután felveszi, vet még egy utolsó pillantást az utazóközönségre, arcán pedig döbbent mosoly jelenik. meg. Nem is csoda, nem gyakori látvány egy integető emberekkel tömött metrókocsi.
Julcsi és anyukája viszonozzák a gesztust. A kislány boldogan, két kezével integet. Lehet, hogy nem is olyan szörnyű dolog ez a metrózás?
Abban a pillanatban valahogy így gondolták ezt a kocsiban tovább utazók is. Az Oktogon megállót elhagyva, az integető emberek leeresztették kezüket, egymásra néztek és egyöntetű nevetésben törtek ki.
Így történt, hogy pár perc erejéig nem volt fontos a túlóra, a holnapi ebéd, a nőgyógyászati vizsgálat, a közeledő szakítás. Az anonim pesti lények aznap este feldobottan, vidáman értek haza.